23. Rész

Sziasztok! 

Itt a következő rész. Remélem tetszeni fog. :)

Nehezemre esik kimondani, de igaza volt

Mikor úgy érzed, az életed teljesen sínen van. Az álmod felé haladsz, és közben azt csinálod, amit igazán szeretsz. Vannak barátaid, kikben megbízol. És van egy barátod, kivel hosszú idő óta rosszban voltatok, azonban ez megváltozott és úgy érzed, vele együtt lesz teljes az életed. Persze utadba állhat egy-két nehézség, azonban ezek cseppet se olyan nagyok, hogy bármi gond adódna. Könnyedén meg lehet őket oldani és átugorni őket.

Aztán pedig ott a családod, kik éppen lehet, hogy nagyon messze vannak tőled, de mégis napi szinten beszéltek. A tudat, hogy velük minden rendben van, segít túllépni a honvágyon. Mindent megosztotok egymással és alig várjátok, hogy újra találkozhassatok és egy nagy családi ölelésben részesüljetek.

Elképzeltétek?

Ha igen, akkor tudjátok mit éreztem az utóbbi jó pár hétben.

Azonban mostanra minden megváltozott. Az élet, mely eddig „teljesen sínen” volt, fenekestül felfordult.

Az első fellépésünk után pár nappal újra összepakoltunk, belegyömöszölve cuccainkat a nagy bőröndökbe. Együtt hagytuk el a szállodát és egyenesen a reptérre mentünk. Mindenki teljesen kimerült, és csakis arra vártunk, hogy végre újra egy szállodába érjünk és bedőljünk az ágyba. Azonban maradt nekünk a repülőn alvás, hisz London nagyon messze volt.

Már csak volt, hisz megérkeztünk. Pontosan két hete.

A város nagyon szép, főleg este. A piros telefonfülkével való fotózkodást se hagytuk ki és persze a szintén piros busszal is közlekedtünk már. Igazi turistaként viselkedtünk szabadidőnkben. A napok többi részében pedig keményen edzettünk. Új zenék, új koreográfia, és Samantha idegesítő mondata; „Elizabeth, gyere ide!”

Már nem azért, de nem vagyok egy kutya. Hisz őket szokták a gazdák így magukhoz hívni. Netán egy „légy szíves” vagy „kérlek” szó hozzátételével már úgy fogalmazott volna, mint egy normális kulturált ember. Bár azt hiszem, túl sokat várnék már el tőle akkor. Sajnálom.

Finoman fogalmazva, nem éppen jól jövünk ki egymással. Ez mindig is így volt és úgy érzem így is marad.

Ha pedig megtudja épp hova tartok... Abból nagy zűrzavar lesz, de igazából már nem is érdekel.

Az életem most már teljes káosz. Fogalmam sincs, kiben bízhatok meg és kiben nem. Csalódtam. Egy hatalmasat estem pofára a minap.

*pár nappal korábban*

- Lizzy, jössz? – pillantott felém Lucas, majd megállt az ajtóban. Én csak bólintottam egyet, és utána eredtem.

A mai próbának vége lett. Így este kilenc órakor szerintem már ideje is volt. Mindenki a maga útjára mehetett. Van, aki még bulizni megy este, bár fogalmam sincs, erre még hogy van erejük. Mi Lucassal egyszerűen csak a szálloda felé vettük az irányt.

Útközben bementünk egy sarki boltba, ahol pár létfontosságú dolgot vettünk.

Azonban mikor Lucas mellém állt kezében egy párnával, kicsit meglepődtem.

- Ne nézz így rám. Tudod milyen kényelmetlen az a párna a szállodában? – mondta, miközben felém nyújtotta az egyszerű fehér párnát, hogy nézzem meg ez milyen puha.

- Aha, jó. – csak ennyit tudtam válaszolni erre, mielőtt elnevettem magam. – Amúgy annyira nem vészes szerintem. – vigyorogtam a párnáját fogva.

- Akkor is megveszem. – vette el tőlem az újdonsült „játékomat”. Hisz olyan jó volt gyömöszölni!

- Jó estét. – köszöntünk egyszerre a pénztáros nőnek, aki pedig egy fejbiccentéssel válaszolt.

Miután fizettünk, két nagy szatyorral folytattuk utunkat a szálloda felé.

- Biztos ne vigyem az egyiket? – kérdeztem meg már vagy ezredszerre Lucast, mivel a két nagy szatyrot ő vitte, én pedig csak egy táskát cipeltem. Azonban azt is a vállamon átvetve. Tehát volt még két üres kezem, de ha nem hát nem. Már nem is válaszolt nekem, csak egy pillantást vetett felém, én pedig jobbnak láttam, hogyha csöndben maradok.

A szállodához érve én előre siettem, hogy elkérjem a szobakulcsunkat. Amit azért adunk le mindig, mert biztosak vagyunk abban, hogy a nap folyamán elvesztenénk.

A pultnál álló nő mosolyogva nyújtotta felém a kulcsot, már megszólalnom sem kellett, tudja melyik a miénk.

Lucas már a liftnél állt, mikor én elindultam felé.

Pár percen belül pedig már az ajtót nyitottam, a harmadik emeleten.

Bevásárlás után nálunk mindig elszabadul a pokol. Igaz nem veszünk túl sok dolgot, de az mind ott hever a szoba közepén, és Lucas persze pasiból van, így nem képes elpakolni maga után. Így most is rám maradt ez a feladat.

- Segítsek? – lépett mellém, miután – biztos vagyok benne, hogy direkt – már csak az üres szatyrot tartottam a kezemben.

- Ezt mindig eljátszod, de tudom, hogy direkt nem jössz ide hamarabb. – nyomtam kezébe az üres zacskókat.

- Nem kéred, hogy segítsek. – vág vissza vigyorogva.

- Mert tudom, hogy utálod ezt csinálni, és én vagyok olyan kedves, hogy megcsinálom inkább saját magam. – pillantottam felé, majd az ágyra dobtam magam.

Telefonomat a kezembe vettem, és beléptem twitterre. Már jó ideje nem volt időm megnézni, úgyhogy érdemes is volt felmennem.

Több száz értesítőm jött.

Nézegettem egy ideje a dolgokat, mikor megpillantottam egy képet, melynek csupán az alja látszott. Azonban könnyedén felismertem Austint rajta, és még volt mellette valaki a képen. Egy lány.

- Lizzy, a barátocskád van a tv-ben. – szólalt meg mellettem Lucas, mire én az ismerős hang felé kaptam fejemet.

- Nem kell mindig ilyen gúnyosan beszélned róla. – mondtam Lucasnak, ő pedig úgy tett mintha nem is hallotta volna.

Ugyan csak bő egy hónapja vagyunk összezárva, de már nem is egyszer veszekedtünk. A téma pedig Austin volt. Ő szidta én pedig védtem, hisz teljesen értelmetlen dolgokat hordott össze. Meg amúgy is, nincs semmi joga úgy beszélni Austinról, ahogy megtette. Hányszor is beszéltek egymással?

Mindegy is, hisz megbeszéltük nem hozzuk fel többé a témát. Ő nem bírja, én pedig szeretem Austint. Úgyhogy szerintem ez a lehető legjobb megoldás problémánkra.

Mikor újra feloldottam a telefonomat, a twitterem frissített így eltűnt az előbb látott kép, azonban biztos voltam abban, hogy egy szerencsés rajongó volt mellette a képen.

Gondolkozásomból az újonnan vett párna zökkentett ki. Hisz a fejemen landolt. Lucas csak nevetve jött közelebb, hogy visszavegye párnáját, azonban én gyorsabb voltam, és neki dobtam.

- Igen? – nézett rám kérdőn, majd felállt az ágyon. Követtem példáját, kezemben egy párnát fogva.

- Te kezdted. – dobtam felé a kezemben lévő tárgyat, azonban béna voltam, így az ki is esett a kezemből.

- Hát ezt buktad Lizzy. 1-0 nekem. – mondta vigyorogva, mire én kikaptam kezéből párnáját.

- Az nem olyan biztos. – dobtam el a kezemben lévő tárgyat. – Anyukám tanította, hogy nem szabad a szobában párnacsatázni, mivel nagyon könnyen leverhetünk valamit.

Lucas pár másodpercig csak bámult rám, majd a nevetés egyszerre tört ki belőlünk.

- Ezt te sem gondoltad komolyan.

- Hát, nem tudom. Tényleg ezt mondta nekem régebben és még most is Mattynek. – mondtam nevetve, miközben hanyatt feküdtem az ágyon.

- Tudod... örülök, hogy te is itt vagy. Nélküled nem tudom, mit csinálnék itt. – csatlakozott hozzám, miután a telefonomat az éjjeliszekrényre helyezte.

- Buliznál a többiekkel. – pillantottam felé. Láttam rajta, hogy elgondolkozott. Azonban ezt a mondatomat én sem gondoltam komolyan, hisz ő egyáltalán nem az ilyen buliba járó típus. Azt hiszem meg is van rá a nyomós oka, amit ugyan nem teljesen, de kifejtett már nekem. 

Pár percig csak bámultuk a plafont, és gondolkoztunk. Vagyis már arra is gondoltam, hogy ő elaludt. Hisz nem szoktunk ennyi ideig csöndben lenni, ha egy szobában vagyunk. Kettőnk közül valakinek mindig van valami megosztani valója.

Egy sóhajtás kíséretével toltam fel magam ülésbe az ágyon, majd áthajoltam fölötte, és a távirányítóért nyúltam. Azonban ő ezt hirtelen megakadályozta.

Ijedtemben felsikoltottam.

- Nyugi, csak én vagyok. – mondta nevetve, miközben a tárgyat elvette az éjjeli szekrényről és odanyújtotta nekem.

- Azt hittem elaludtál. – magyarázkodtam a kezemben lévő készüléket nyomkodva. Ő csak vigyorogva nézett rám, mire én megelégeltem ezt, és kicsit meglöktem a vállánál.

Szemöldöke az égnek szökött tettem után, én pedig elnevettem magam reakcióján. Azonban lehet nem kellett volna.

Csikizni kezdett, mire én felsikoltottam meglepettségemben.

- Lucas, ne. – mondtam, szinte alig hallhatóan, hisz a nevetéstől nem nagyon tudtam beszélni. – Kérlek. – szólaltam meg kicsit hangosabban, mire ő végre befejezte kínzásomat.

Ő fölöttem volt, kezeivel két oldalamon támaszkodott. Én levegőt kapkodva néztem rá, az előző akciója miatt.

Elnevettem magam, mikor a pár perce történtek kúsztak be gondolataim közé, mire ő is elmosolyodott.

- Meghoztam a... – Austin hirtelen jött be a szobába, mosollyal az arcán, azonban mikor meglátott minket teljesen elkomorult. Kérdőn néztem rá, azonban, mikor Lucasra pillantottam, rájöttem mi lehetett a baja.

Csupán pár centi volt köztünk, mikor Austin bejött. Ők ketten eleve nem bírják egymást, ez pedig bevallom eléggé félreérthető volt.

- Austin... – belekezdtem mondatomban, miközben felálltam az ágyról. Azonban ő csupán szó nélkül hagyta el a szobát, az ajtót maga után becsapva. Utána siettem. – Várj már meg! – fogtam meg a karját, mikor utolértem. – Bevallom félreérthető volt ez az egész, azonban mint ahogy már ezerszer is elmondtam, ő CSAK barát. – mondtam.

- És mégis azt mire véljem, amit mondott nekem? Nem hittem neki, mert bízom benned. Erre bejövök erre? Megmondanád mégis mit csináltatok? Bár csupán pár centire egymástól nem sok mindent lehet. – a végén szinte motyogott.

- Mit mondott neked? – nem foglalkoztam a többi kérdésével.

- Tök mindegy, mert ugyan nehezemre esik kimondani, de igaza volt. – meg se várta, hogy elmondjam, amit szerettem volna. Pont úgy tett, mint pár perccel azelőtt. A liftet meg sem várva, a lépcsőház ajtaját maga után becsapva tűnt el előlem, engem ott hagyva.

Utána mehettem volna. Azonban tudtam, hogy akkor semmire se mentem volna.

- Mit mondtál neki? – szinte berontottam a szobánkba.

- Semmit. – válaszolt Lucas tömören és egyszerűen.

- Igen és ő is a semmiért akadt ki. Ne szórakozz velem! – ő kérdőn nézett felém, mivel már ordítottam vele.

- Normálisan is beszélhetnénk. Austin tudom mi miatt akadt ki. Azért, mert így látott minket, de ígérem nekem se fordult meg semmi olyan a fejemben! – védekezésképpen maga elé emelte kezeit.

- Én nem erről beszélek. – idegesen túrtam hajamba.

- Akkor tényleg nem értem mi van. – én csak fejemet rázva mentem a szobánk konyha részéhez és megtöltöttem vízzel egy poharat. Kellett valami hűsítő, ami lenyugtat.

- Csak ne játszd a hülyét, kérlek. – szinte könyörögtem, mire láttam rajta, hogy kezd ideges lenni

- Figyelj. Az rendben van, hogy megbízol Austinban, azonban egy kicsit érzékelhetnéd, hogy semmit sem tudok. Felfogtad? Semmit. Fogalmam sincs miről beszélsz, és rohadtul elegem van, hogy bármin összevesztek egyből rám gyanakszol! Én most elmentem, majd jövök. – megszólalni sem tudtam ezután, ő pedig pillanatok alatt elhagyta a szobát.

Ekkor úgy éreztem, hogy ennél rosszabb már nem jöhet, azonban tévedtem...