Sziasztok!
Meghoztam a folytatást! Bocsánat, hogy ennyi ideig nem volt rész!
Azért remélem tetszeni fog. Ez ilyen átkötő rész lett, de nemsokára jönnek a bonyodalmak. :)
Jó olvasást! :)
Sokat jelent nekem
Az út nagyon gyorsan eltelt, hisz
maximum negyed óra múlva, már egy parkoló szerűségnél álltunk meg. Miután
kiszálltunk számomra nyilvánvalóvá vált, hogy ez ténylegesen is egy autóknak
kijelölt hely volt. Tehát parkoló. - Igen,
ügyes vagy Lizzy, hogy erre ennyi idő után sikerült rájönnöd… - elmosolyodtam
bugyuta gondolatmenetemen, majd Austin kezét megfogva indultunk el együtt az
épület hátsó bejárata felé.
- Mennyien lesznek ott? – kérdeztem
alig hallhatóan. Talán jobban is izgultam, mint ő maga.
- Már, mint itt?
- Igen, itt. Vagyis ott bent. –
mutattam már bent abba az irányba, amerre sejtettem, hogy lesz a
színpad, és a nézőtér.
- Pár ezer. – válaszolt nem rég
feltett kérdésemre, mire én kérdőn néztem rá. - Jó akkor több ezer, most így
jobb? – kérdezte, mire én csak vigyorogva bólintottam.
- Nem izgulsz? – érdeklődtem.
- Majd akkor fogok, ha csupán pár
perc lesz a kezdésig. – mondta, majd ment is átöltözni, hisz alig egy órán
belül már a színpadon kell majd lennie.
- Na mizu, csajszi?
- Csajszi? – mosolyodtam el a
hirtelen Alextől kapott megnevezésemen. – Semmi különös, szerintem jobban
izgulok a koncert miatt, mint Austin. Ez nem nekem való.
- Nyugi, tudod mennyi ilyet végig
csinált már? Minden rendben lesz! – nyugtatgatott.
- Tudom. – bólintottam.
- Hát akkor? – nézett rám kérdőn, azt
hiszem teljesen összezavartam.
- Csupán féltem, oké? Ennyi az egész. Most nehogy elkezd, hogy
nincs mitől félteni, mert magam is tudom, hogy tényleg nincs. – előztem meg
újabb értetlenkedését.
- Sosem voltál normális. – veregette
meg vállam.
- Jól van Alex, jól van! – álltam fel
mellőle, majd ott hagytam egyedül. Nekem csak ne szólogasson be! – amúgy meg
csak nevettem az egészen…
A táncosok már melegítettek, Austin
pedig pont akkor lépett ki öltözőjéből, mikor arra igyekeztem. Mikor
tekintetünk találkozott, akaratlanul is elmosolyodtam.
- Na, most már izgulsz? – kérdeztem
még mindig egy kis mosollyal szám szélén.
- Igen, egy kicsit. – válaszolt. –
Viszont az, hogy te is itt vagy, sokat jelent nekem. – mondta miközben közelebb
húzott magához.
- Igen? – néztem rá kérdőn, mire ő
csak bólintott egyet.
- Fiatalok! Nem akarok zavarni, de
Austin menned kell. – jelent meg mellettünk Michele, mire arcomat elöntötte a
pír, azért mert így látott minket.
- Szia. – köszöntem halkan.
- Szia Lizzy, rég láttalak. – ölelt
meg. – Ne tudd meg mennyit beszélt rólad, be nem állt a szája. – suttogta
fülembe, mire elnevettem magam. Austin csak értetlenül állt ott mellettünk,
azonban szerintem érezte, hogy róla volt szó.
- Mindjárt megyek. – mondta Michelle-nek,
mikor anyukája elment valahova, majd újra közelebb lépett hozzám. – Mi volt
olyan vicces? –kérdezte.
- Semmi. – válaszoltam tömören, és
egyszerűen. – Na, menj, mert azt hiszem a rajongóid nagyon várnak. – mondtam
mosolyogva, mikor meghallottam az egyre hangosabb sikításokat. Austin ajkait
enyéimhez nyomta, kezeivel pedig derekamat megfogva húzott még közelebb
magához. Testeink szinte összeforrtak, miközben én pedig nagy késztetést
éreztem arra, hogy beletúrjak tökéletesen beállított hajába, azonban nem
tettem. Hisz nem akartam elrontani. Mindketten belemosolyogtunk csókunkba, majd
zilálva váltunk el egymástól.
- Sok sikert. – mondtam még mindig
mosolyogva, mire ő egy utolsó gyors puszit nyomott arcomra, és elindult a
színpad feljárója felé.
Pár perc múlva pedig az egész aréna
tombolt, Austin pedig belekezdett az este első számába, a Say You’re Just A
Friend-be.
Én egész végig a színpad mellől
figyeltem, ahogy énekel, táncol, és össze-vissza ugrál a színpadon. Mosolyogva
néztem végig párszor a rajongókon, kik fújták kívülről az összes dalszöveget.
- Na, mi az, csak nem tetszik? –
szólalt meg mellőlem hirtelen Alex, mikor felé fordultam vigyorogva nézett rám.
Érett 17 éves koromhoz illően kinyújtottam rá nyelvemet, majd elfeledve
megszólalását folytattam a szám éneklését.
