9. Rész

Sziasztok! Itt a következő részt. 
A 10. részt fogalmam sincs mikor fogom hozni, mert holnap megyek nyaralni és az időtől függ, hogy mikor jövünk vissza. Lehet, hogy ott ha találok wifit telefonról fogom felrakni, még nem tudom. Viszont az biztos, hogy legkésőbb jövőhét hétvégén jön a következő rész. Addig is remélem tetszeni fog a 9. rész. Nem is húzom tovább az időtöket. :) 
                                                                           Jó olvasást! :)

Mit akarsz, mit mondjak még?

Lizzy

Már csak mérgemben indultam ki a szobámból. Gyorsan szedtem lefele a lépcsőfokokat a végén pedig egy ugrással értem teljesen le. Cipőmet felkaptam, majd már kint is voltam a ház előtt. Azonban nem láttam sehol. Mintha felszívódott volna, esküszöm.

- Lizzy! - kiáltott utánam Alex bentről.

- Tessék, a sors se akarja, látod? – fordultam felé.

- Telefon. – nyújtotta felém a készüléket, ami hangosan játszotta le csengőhangomat. Mikor megláttam a kijelzőn díszelgő nevet elmosolyodtam.

- Szia! - vettem fel. 

- Szia Lizzy! Ráérsz? – tette fel egyből köszönés után kérdését Sarah.

- Igen, mondd csak.

- Nincs kedved eljönni a plázába? Egy szülinapi bulira megyek este és nincs mit felvennem. – mondta.

- Szívesen elmegyek veled. – mosolyodtam el.

- Rendben akkor találkozzunk a kávézónál, olyan egy óra múlva. Az úgy jó neked?

- Tökéletes.

- Szuper, akkor addig is, szia. – mondta, majd én is elköszöntem és kinyomtam a telefont.

- Ki volt az? – kérdezte Alex.

- Sarah. Egy óra múlva találkozom vele a kávézónál. Úgyhogy megyek készülődni. – magyaráztam. Láttam legjobb barátomon, hogy akart még mondani valamit, de meggondolta magát, mielőtt közölte volna velem.

- Akkor én megyek, megkeresem Austint. Szerintem tudom is hol van. – mondta. Én pedig csak egy bólintással reagáltam rá. – Majd beszélünk. Szia. – intett egyet, majd hátat fordított nekem és elindult.

- Alex! – szóltam utána. Meg sem vártam, hogy megforduljon odarohantam hozzá és szorosan megöleltem. – Ugye tudod, hogy te vagy a legjobb barát a világon és bármit is mondok, ne vedd magadra! Hidd el, engem is idegesít ez az egész helyzet de... – kezdtem bele. – Mindegy.

- Mindketten makacsok vagytok, még pedig nagyon, de tudom, hogy akármennyire is próbálkoztok, nem fogjátok utálni egymást. – mondta vigyorogva. Én csak fejemet rázva bontakoztam ki ölelésünkből.

- Akkor majd később beszélünk. Szia. – köszöntem el, majd visszaindultam a házba.

Fél óra maradt, hogy elkészüljek, hisz még oda is kell érnem...

Austin

- Hello szupersztár. – szólalt meg hirtelen mögöttem. Mikor megláttam, rájöttem, hogy semmit nem változott.

- Hello Emily. – erőltettem magamra egy kis mosolyt.

- Hogy, hogy találkozni akartál? – tért egyből a témára.

- Csak úgy. – válaszoltam, mire kérdőn nézett rám. – Nem találkozhatok egy igen jó régi barátommal?

- Barátod? – szökött magasba szemöldöke, míg még mindig kérdőn nézett rám. – Ha nem úgy váltunk volna el ahogy, akkor megérteném most ezt. Na, ki vele, mi az? Ha Lizzy-vel kapcsolatos itt sem vagyok. – mondta, és egyre türelmetlenebb lett.

- Hé, nyugi. – nevettem el magam. – Tényleg csak látni akartalak, de ha neked nincs kedved ehhez, akkor haza is mehetek. – rántottam meg vállam a végén, és tudtam, hogy ezzel megfogtam.

- Hova haza? – kérdezte.

- Lehet, hogy Miami-ba, de lehet, hogy pár utcával lejjebbre. – kacsintottam egyet. Fogalmam sincs mi ütött belém...

- Tehát még itt maradsz egy ideig. – állapította meg, majd elmosolyodott.

- Megosztanád velem is, mire gondolsz? – kérdeztem, mire ő csak bólintott.

- Induljunk el valamerre, mert unalmas itt állni. – mondta, miközben az előttünk lévő hosszú üzletsor felé pillantott. Én csak egy bólintás kíséretével indultam el, ő pedig csöndben lépkedett mellettem.

- És mi történt veled, míg távol voltam? – kérdeztem.

- Nem sok minden. Unalmas volt, és az elején nagyon rossz. – mondta, mire kérdőn néztem rá. – Drága barátnőd egy jó ideig nem hagyott békén. – magyarázta.

- Lizzy? Mit csinált? –tettem fel kérdésem.

- Ezt hagyjuk, jó? – pillantott felém, azonban mikor tekintetünk találkozott egyből az üzlet felé nézett. – Bemegyünk ide? – kérdezte mosolyogva, és a számomra nem éppen szimpatikus ruhabolt felé indult.

- Felőlem. – motyogtam magamban, egy vállrántás kíséretével.

- Te nem változtál. – nevette el magát.

- Te sem. – mosolyodtam el. Ő pedig már rég eltűnt a ruhasorok mögött.

Én a férfi részleg felé indultam, és jó ideig tartott, míg megtaláltam.

- Szerinted ez milyen? – lépett mellém hirtelen a hosszú szőke hajú lány.

- Ha felpróbáltad, még válaszolni is tudok rá. – mondtam, mikor megláttam a ruhadarabot kezében, ami hogy is mondjam... Nem éppen volt hosszúra tervezve.

Ő szó nélkül ment a próbafülkék felé, én pedig követtem őt, hisz tudtam... Úgy is választ kell adnom kérdésére.

Míg vártam, leültem a fülkék előtti bőrfotelek egyikébe, és figyeltem a körülöttem lévő embereket. Valakinek semmi nem volt kezében, viszont volt, aki már alig bírta el a ruhadarabokat, amiket cipelt.

- Na? – lépett elém mosolyogva Emily. – Hahó, Föld hívja Austint! – mondta nevetve, mikor én szótlanul ültem tovább. Valahogy mikor megláttam megszólalni sem tudtam...

- Jól áll. – pattantam fel, majd kezét megfogva forgattam meg magam előtt.

- Csak ennyi? – kérdezte nevetve, mikor megállt pár centire tőlem.

- Nagyon jól áll. Mit akarsz, mit mondjak még?

- Semmit. – motyogta, majd hirtelen szüntette meg a maradék kis távolságot is közöttünk.

Fogalmam sem volt mi a helyes és mi nem. Azonban akaratom ellenére sem utasítottam vissza, valahogy nem ment... 

8. Rész:

Sziasztok! Itt a következő rész, ami kicsit különbözik az előzőektől. Szerintem egyből észre fogjátok venni, hogy mire gondolok. Azért remélem tetszeni fog. :)

                                                                     Jó olvasást! :) 

 Majd arra emlékezz, hogy én szóltam!

Austin

Mikor Lizzy felállt mellőlem, ezernyi gondolat futott át fejemben. Viszont végül döntöttem... Nem mentem utána, bármennyire is akartam. Valahogy nem volt erőm hozzá. Talán...

- Feladtam. – motyogtam halkan, de ahogy kimondtam máris megráztam fejem. Hisz ilyenre még gondolni is nehéz volt, nem hogy kimondani. Sosem fogom tudni elfelejteni, de esetleg megpróbálhatom, nem igaz?

Legrosszabb esetben nem sikerül.

- Austin, te meg mit csinálsz itt egyedül? – jelent meg hirtelen Alex mellettem. Én lassan pillantottam fel rá, azonban egy épp magyarázatot sem tudtam adni neki. – Gyere, menjünk. – nyújtotta felém kezét. Elfogadtam gesztusát, és már mellette is álltam. Folyamatosan engem nézett, magyarázatra várt.

- Engem már nem érdekel. – motyogtam, azonban tudtam, hogy hallotta és értette is mondandómat.

- Austin, mi? Ki? – kérdezte, én pedig biztos voltam benne, hogy tudja válaszom.

- Szerinted ki? – emeltem plafon felé tekintetem. Kínomban elnevettem magam, majd lassan indultam el a kijárat felé.

Ő gyorsan hozta be lemaradását, majd szótlanul sétált mellettem tovább.

- És most mit akarsz csinálni? – kérdezte halkan, miután már jó ideje csak csöndben mentünk egymás mellett.

- Nem tudom, talán... – kezdtem bele mondatomba, azonban félbe hagytam.

- Azt meg ne tedd! – szólt rám Alex, tudta nagyon jól mire gondoltam.

- Miért ne? – mosolyodtam el halványan, mikor magam elé képzeltem a személyt, akiről éppen beszéltünk.

- Te nem vagy magadnál. – mondta fejét rázva barátom.

- Lehet, hogy nagyot hibázok ezzel, de mi van, ha épp ez a jó döntés? Most gondolj bele, ha... – kezdtem volna megosztani vele gondolatmenetem, azonban félbe szakított.

- Azért majd arra emlékezz, hogy én szóltam! – figyelmeztetett, majd előre sietett és már csak azt vettem észre, hogy bement a házba.

Lizzy-ék kerítése előtt torpantam meg. Most én is menjek be? Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne...

Leültem az útpadkára, majd elővettem zsebemből a telefonom. Egy ideig csak a fekete képernyőt bámultam, majd az ujjamat rajta jobbra elhúzva oldottam fel a zárat.

Ezután, már csak arra eszméltem fel, hogy kikerestem nevét, és vagy tizedszerre olvastam el. 

Egy nagy sóhaj kíséretével mentem rá nevére, majd hívni kezdtem.

- Halló, Austin? – szólt bele pár csörgés után.

Lizzy

- Hol vannak a srácok? – jött anya utánam, mikor én szó nélkül mentem a nappaliba.

- Valószínűleg még ott. – mondtam.

- Mit csináltál? – állt meg velem szemben karba tett kézzel.

- Én semmit. Csak megmondtam az igazat.

- Austin már rég megbánta! – emelte fel hangját.

- Most meg mi bajod? A saját lányod ellen szegülsz éppen! – pattantam fel a kanapéról.

- Csak az igazat mondom. – mondta, és állta tekintetem. Én csak fejemet rázva mentem fel az emeletre. Hallottam, hogy utánam kiabál valamit, de nem értettem, és igazából nem is érdekelt.

Kelleténél kicsit hangosabban csuktam be magam mögött szobám ajtaját, majd az ágyamra dobtam magam. Arcomat a párnába temettem.

Ekkor hallottam, hogy valaki bejött a házba, hisz ugyanúgy, mint én előbb a lenti ajtót kicsit hangosabban csukta be az illető, vagy talán illetők...

Nem kellett sokat várnom, míg meg nem hallottam hangját ajtóm másik feléről.

- Lizzy, engedj be.

- Nyitva van. – kiabáltam bele párnámba, de ezek szerint ezt is hallotta hisz pár pillanat múlva már be is jött, majd éreztem, hogy besüpped mellettem az ágy.

- Beszéljétek már meg normálisan a dolgot! – mondta, mikor felpillantottam rá.

- De ha egyszerűen nem megy!

- Engedj neki! Adj neki egy esélyt, hogy helyrehozza a múltban tett hibáit.

- Ha egyszer megtette újra megfogja. – mondtam gúnyosan.

- Tanult belőle.

- Igen persze. – nevettem el magam kínosan, majd felültem mellé. Lábaimat felhúztam és két kezemmel fogtam körbe őket.

- Mindketten olyan makacsok vagytok. – mondta ki mérgében.

- Mit tett? – kérdeztem.

- Még semmit. Vagyis azt hiszem... – mondta halkan.

- Mire készül? – tettem fel következő kérdésem, azonban tudtam bármennyire is faggatózom, Alex nem fogja elmondani.

- Jó, én nekem fogalmam sincs, mit csináljak. Mindkét oldalról kapom a dolgokat, de nem mondhatom el azt neked, amit ő mond, és amit te mondasz, azt pedig ő nem tudhatja meg. Már azt sem tudom, mi kitől van. Legszívesebben bezárnálak titeket egy szobába és ki nem engednélek onnan, míg ki nem békültök.

- Tessék, tedd ezt! – néztem szemébe. Ő csak fejét rázta válaszként.

- Nektek kell ezt megoldani.

- Nem rajtam múlik.

- Rajtad is múlik. – mondta, és ezzel úgy éreztem lezárta a témát. Egy nagy sóhaj kíséretével álltam fel, majd az ablakomhoz sétáltam.

- Mégis mit csinál ott kint egyedül? – csúszott ki hirtelen a számon a kérdés.

- Gondolom, nem akar bejönni, vagy épp most tette meg, amit mondott nekem.

- Mit tett meg? – kérdeztem.

- Na, látod, ha érdekel, akkor miért nem kérdezed meg tőle, személyesen? 

7. Rész

Sziasztok! Itt a következő rész. Remélem tetszeni fog. :)
                                                                              Jó olvasást! :)

Régen pedig sosem engedte...

- Menjünk oda, ott jó lesz. - mutatott Alex az üres székek felé, miután már vagy kétszer körbejártuk az egészet. Mindig volt valami indok, hogy miért nem volt jó az éppen kiválasztott hely...
- És amúgy kik is játszanak? – tettem fel kérdésem.
- Valami helyi két csapat. – válaszolt teli szájjal legjobb barátom, mire elnevettem magam. Kezemben volt a popcorn, tehát én ültem középre, hogy mindenki elérje. Igazából nekem még mindig nem volt kedvem ehhez az egészhez, és ezt Alex is látta rajtam.

A meccs elkezdődött. Volt, aki ordítozott. Volt, aki csak csöndben ült, és volt, aki könyvet olvasott. Igazán illedelmes, mit ne mondjak...

- Tippelj, ki fog nyerni? – fordult vigyorogva felém Alex.
- A pirosak. – válaszoltam vállat rántva, hisz honnan tudjam?
- Austin?
- Kékek. – mondta, majd tekintetét enyémbe fúrta. Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, és Alex felé fordultam.
- És szerinted?
- Honnan tudjam, még soha életemben nem láttam őket játszani, így fogalmam sincs milyenek. – mondta el, az előző két válaszhoz képest, az ő hosszú verzióját.

- Hé, először én is ezt akartam mondani, csak gondoltam muszáj lesz valamelyiket választanom. – szólalt meg Austin mellettem. Én csak a plafonra emeltem tekintetem, hogy ne nevessem el magam. Azonban mégis mosolyogva tereltem vissza figyelmemet a két játszó csapatra.

Ekkor láttam meg felmentő seregemet, Sarah személyében.

Ő is észrevett engem, és hevesen integetni kezdett. Én elmosolyodtam, majd a popcornos dobozt Alex ölébe raktam.

- Bocsi srácok, de én most megyek. – mondtam, és elindultam a lány felé.
- Mégis hova? – hallottam, ahogy Alex utánam kiabál. Én hátra fordultam, majd egyből visszavezettem tekintetem, a tőlem már csak pár lépésre álló Sarah felé.

Biztos voltam abban, hogy Alex értette, mire céloztam, így nagy mosollyal az arcomon köszöntem barátnőmnek.
- Szia. – köszönt ő is, majd felém nyújtotta sajtos perecét, hogy kérek-e belőle.
- Nem köszi.
- Kivel jöttél? – tette fel hirtelen kérdését.
- Két barátommal, vagyis egy... – össze-vissza beszéltem és magam sem értettem mit akarok ebből kihozni. Sarah kérdőn nézett rám. – Két barátommal jöttem, ott ülnek. – mutattam a két srác felé.
- Az egyiket ismerem. – mondta, mire én nagyot néztem. – Austin Mahone, őt mindenki ismeri.
Igazából nekem szokatlan volt, hogy Austin-t bárhol simán felismerhetik.

- Nyugi, már. Tiszta fehér lett az arcod. – nevette el magát Sarah.
Nem fogok sikítozva odarohanni hozzá. Nem nagyon csípem, de úgy látom ő téged igen... – mondta, és én pedig gondolkodás nélkül fordultam meg, hisz eddig nekik háttal álltam.
Ez volt az, amit nem kellett volna megtennem. Austin folyamatosan felénk nézett.
- És te is őt. – bólintott egyet Sarah.
- Mi? – egy oktávval feljebb jött ki ez a kérdés a számon. – Pont ellenkezőjét érzem iránta.
- Nem úgy látszik.
- Pedig de. – tiltakoztam még mindig.
- És ki van ott mellette? – váltott hirtelen témát, és ezért hálás is voltam neki.
- Ő Alex, a legjobb barátom. Már, mint Austin-é is. Na, jó hosszú történet. – magyaráztam, mire ő csak egy „aha” mondattal reagált.

A meccs további részét, Sarahval töltöttem. Beszélgettünk, hülyültünk, és nagyon sokat nevettünk. Azonban a vége felé el kellett mennie, mert valami sürgős dolog volt otthon. Ő sem tudott többet róla, tehát én sem tudok pontosabb információkkal szolgálni.

Mivel abban biztosak voltunk, hogy nem akarjuk azt, hogy ne találkozzunk újra, telefont cseréltünk, és mindketten beírtuk számunkat. Majd egy gyors köszönés után, egyedül maradtam, vagyis...

Visszamentem a srácokhoz. Nagyon bele voltak merülve a meccsbe, így észre se vették, hogy visszaültem melléjük.

- Tuti, hogy a pirosak nyernek. – mondtam, mire mindketten felém kapták tekintetünket.
- Kékek. – mondták egyszerre, mire elnevettem magam.
Ekkor egy fülsüketítő sípolással jelezték, hogy az utolsó jó néhány perc előtti szünet megkezdődött. Fogalmam sincs mennyi idő volt hátra, nem értek én ehhez, de a kijelzőn lévő számok pedig nem sokat jelentettek nekem. Már, mint nem tudtam, most melyik mire utal...
Halkan raktak be zenét, ami alapzajként hatott, majd megjelent a kivetítőn a közönséget vevő kamera élő felvétele.

Egymás után jelentek meg párok rajta, akik pedig tudták mit kell csinálniuk. Azonban arra egyáltalán nem számítottam, hogy nálunk is meg fog állni. A nézőtér többi tagja látta a kivetítőn, hogy csak egymásra kaptuk tekintetünket. Nekem a szívem a torkomban dobogott, Austin pedig csak nézett. Ezernyi gondolat volt a fejemben, viszont a nézőtérben egyre többen kezdték kiáltani azt az egy mondatot. „Csókot.”

Előjöttek az emlékek, hisz kicsit több mint egy éve, ugyan ebben a helyzetben voltunk, de akkor csak mosolyogva teljesítettük ezt a feladatot.
Most pedig mindketten összezavarodva néztünk egymásra, és ennek én vetettem véget.
Kissé megráztam a fejem, majd felálltam, és rajta átmászva indultam el a lépcső felé, amelynek a végén, egy fordulót megtéve, megtaláltam a kijáratot.
A nézőtérben, volt aki „húúú”-zott, ami engem még jobban felidegesített.
Csak egy nyugodt helyet akartam keresni, amit végül egy ajtó mellett húzódó fal mellett találtam meg. Bámultam magam elé, és még azt sem mondanám, hogy gondolkoztam, hisz fogalmam sem volt, mégis min kellett volna...
- Lizzy! – hallottam meg egy ismerős hangot. Nem álltam fel, mivel nem akartam, hogy rám találjon. – Tudom, hogy valahol itt vagy. – szólalt meg újra. Már nagyon közel járt hozzám, de nem gondoltam volna, hogy ennyire.
Lépteket hallottam mellőlem, majd éreztem pillantását magamon.
Oldalra tekintettem, és megláttam piros magas szárú cipőjét.
Csak egy pillanatra néztem fel rá, majd újra a velem szemben lévő fehér falat kezdtem el bámulni. Ő közelebb jött hozzám, majd lassan csúszott le a fal mentén mellém. Lábait felhúzta és két kezével karolta át őket.
Nem nézett felém, ugyan úgy tett, mint én.
- Tudod, én úgy jöttem vissza, hogy tudtam nehéz lesz, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. – motyogta, és szerintem ezt maga miatt is mondta ki hangosan. Felé kaptam tekintetemet. – Figyelj Lizzy. Nem kell annyira jóban lennünk, mint amennyire igazából én szeretném. Legalább beszéljünk egymással, jó? Normális hangnemben. Barátiasan.
- És akkor azt hiszed, minden megoldódik. – mondtam, újra az előttem lévő falat bámulva. – Akkor csak eltakarnánk azt, ami igazából van.
- Mert mi van igazából? – kérdezte. Felé pillantottam, majd lassan kezdtem el felállni.
- Nem tudom. – válaszoltam őszintén, és ott hagytam.
Ő csak tovább ült ugyan ott, ahol eddig, és éreztem, hogy utánam néz.
Régen pedig sosem engedte, hogy csak így faképnél hagyjam...    

6. Rész:

Sziasztok! Itt a következő rész, ami remélem tetszeni fog. :) Mostantól megpróbálom úgy hozni a részeket, mint ahogy eddig volt. (3-4 naponta) 

Nem is húzom tovább az időtöket. 

                                                                              Jó olvasást! :)

Igazából semmi nem volt, de mégis... 

Összesen három nap telt el azóta, hogy Austin visszajött. A helyzet az elején sem volt fényes, de talán most még rosszabb. Lehet, hogy én vagyok túl bunkó, de azért szerintem épp az, hogy ő tehet erről az egészről...

Egy elmaradt koncert miatt tudott hamarabb haza jönni és, mint kiderült, kedvét egy perc alatt elrontottam.

Ezt már vagy ötször fejemhez vágták ebben a három napban. Hát nem csodás?

Próbálom kerülni őt, de lehetetlen, ha folyamatosan a házunkban van, hisz Matty nem nagyon hagyja, hogy egy egész napig ne találkozzanak.

- Lizzy, eljössz velünk a kosár meccsre? – lépett be szobámba köszönés nélkül Alex. - Attól függ, kiket takar ez a többes szám. – ezzel válaszoltam volna, de nem akartam ebbe legjobb barátomat belekeverni.

- Jó, akkor ezt most nem kérdeztem, hanem kijelentettem. – szólalt meg Alex, miután én nem válaszoltam egyből.

- Nem tudok menni, mert tanulnom kell.

- Év vége van Lizzy. A vizsgáidat letetted már, mint én is. Nekem nincs már semmi házim, vagy éppen tanulni valóm. Tehát neked sincs. - érvelt Alex amellett, hogy ez egy igen gyenge kifogás volt.

- Jó, rendben, de ha a felénél haza akarok jönni, akkor haza jöhetek. – mondtam egyet sóhajtva.

- Hidd el, jó lesz. – nyújtotta felém kezét.

Elfogadtam gesztusát, és pár pillanat múlva már mellette is álltam.

- Ne legyél ilyen ellenszenves. – mondta halkan.

- Én? – kezdtem volna el tiltakozni, de azért bennem volt az is, hogy talán igaza van, így nem folytattam. - Viszont, akkor most szeretnék átöltözni, úgyhogy. – tekintettem ajtóm felé, mire ő vette célzásom, és már indult is.

Egy nagyot sóhajtva léptem a szekrényemhez. Nagy nehezen, de végül kiválasztottam a megfelelő öltözéket.

Fekete rövidnadrágomat, és egy fehér alapon fekete feliratos pólómat felvéve indultam a fürdőszobába, hogy rendbe szedjem magam. Nem ügyködtem sokat, hisz egy kosármeccs. Semmi különös esemény...

- Kész vagy? – jött be újra Alex szobámba, majd mikor meglátott elmosolyodott. - Pont olyan, mint régen. – mondta, tekintetét a kezemben lévő sapkára vezetve. 

- Ezt ne, jó. – kértem, mire ő csak egyet bólintott. – Mehetünk. – léptem mellé vigyorogva, majd a táskámat vállamra kapva mentem utána. Mivel ő már réges-rég lent járt valahol...

Mikor a nappaliba értem Austinnal találtam szemben magam.

- Szia. – köszöntünk teljesen véletlen egyszerre, ami még engem is mosolygásra késztetett.

- Jöttök már? - szólt ránk Alex. Teljesen be volt zsongva.

***

- Say somethin if you’re feelin the vibe. Say somethin, baby don’t be so shy. – énekelte a két mellettem ülő srác az autóban a dalt. Na, jó inkább üvöltötték.

- Na, mi az Lizzy, csak nem tetszik? – kérdezte Alex, majd a tekintetét lábamra vezette.

- Elmegy. – adtam meg magam végül, hisz kimagyarázni lehetetlen lett volna, azt, hogy a lábamat ütemre mozgattam. Szemem sarkából láttam, hogy Austin elmosolyodik, mire én csak fejemet rázva fordultam az autó ablaka felé, és néztem az épületeket, amik mellett elhaladtunk.

- Aztán jó szórakozást! – mondta anya, mikor kitett minket az épület mellett. Vetett rám egy „viselkedj rendesen” pillantást, amit bármikor felismerek.

Én csak bólintottam egyet, mi mást tehettem volna?

- Kérsz valamit Lizzy? - kérdezte Alex a popcornos ember felé pillantva. Nem kellett semmit mondanom, nézésemből értette, mit szeretnék. Elnevette magát, majd együtt indultunk a férfi árus felé.

- Egy nagyot kérek. - mondta Austin, és már nyújtotta is a pénzt a férfinak. Én csak kérdőn néztem Alexra, aki pedig egy vállrántással reagált rá.

- Köszi. – mondtam halkan, mikor Austin odanyújtotta nekem a popcornt.

Mikor elvettem tőle, akármennyire is nem akartam, egy kicsit hozzá ért ujjam övéhez, és ezzel mindketten odakaptuk tekintetünket. – Akkor menjünk, mert nem lesz jó helyünk. – tereltem el gyorsan mindkettőnk figyelmét az előbb történtekről. Ami igazából semmi nem volt, de mégis... 

5. Rész:

Sziasztok! 

Hamarabb hoztam a következő részt, ami hosszabb is lett, mint az előzőek. 

Jövőhéten nem fogok tudni felrakni új részt, mert nem leszek itthon, úgyhogy legközelebb egy hét múlva jön a 6. rész. 

Addig is, remélem tetszeni fog az 5. :) 

                                                                               Jó olvasást! :)

Kínos helyzet

Miután Austin elhagyta szobámat, csak bámultam magam elé és gondolkoztam. Igen, megint...

Viszont most ezernyi dolog volt a fejemben, és már idegesített is, hogy nem tudtam mivel foglalkozzak leginkább.

A válogatás. Austin. Az öcsém szülinapi ajándéka. ~ Lehet, viccesen hangzik, de fogalmam sincs, mit vegyek neki és már csak egy napom van rá, hogy kitaláljam. ~ És ez csak az első három dolog a sok közül...

A telefonom hirtelen kezdett el rezegni éjjeli szekrényemen, így kizökkentve engem gondolataimból. Egy kis idő múlva nyúltam csak a készülék után, majd mikor megláttam a kijelzőn díszelgő nevet elmosolyodtam.

- Szia, apa! – vettem fel végül.

- Szia, kicsim! Hogy vagy? – kérdezte.

- Megvagyok. – próbáltam leplezni az egész helyzetet, ami éppen volt. – És te?

- Ne tereld a témát Lizzy.

- Tök mindegy mi van itthon, én most veled beszélek, rólad akarok új dolgokat vagy éppen csak a hangodat hallani. – mondtam.

- Mi lenne, ha ezt nem itt beszélnénk meg? – kérdezte, mire nekem felcsillant a szemem. – Most épp szünetem van. Fél óra múlva találkozzunk a kávézóban.

- Rendben. Akkor viszont leteszem, mert készülnöm kell. – mondtam vigyorogva, majd egy gyors köszönés után ki is nyomtam a telefont.

Szekrényem elé álltam, majd kikaptam az elsőre megtetszett ruhadarabokat és átöltöztem. Nem foglalkoztam sokáig kinézetemmel, csak kifésültem hajam, majd arcomat hideg vízzel megmostam és kisminkeltem magam.

Táskámat felkaptam, és miután a telefonomat beledobtam, egy nagyot sóhajtva léptem ki szobámból. A kávézó közel volt hozzánk, maximum tíz perc, így nem kellett volna sietnem, hisz időben voltam. Azonban mégis olyan gyorsan lépkedtem lefele a lépcsőn, majd vettem fel cipőm, mint mikor reggel késésben vagyok suliból... Igen, ez elég sokszor történik meg, de hát most mit csináljak?

Reggel nyolcra bent kell lenni, ez szerintem túl korán van... Na, mindegy.

- Lizzy? – hallottam, hogy valaki megszólít, mire én megfordultam.

- Szia Michele! – mosolyodtam el, mikor megláttam Austin anyukáját. Azonban észrevettem, hogy a többiek a nappaliban ültek, és mind felénk néztek. Anya, rosszalló pillantást vetett rám, hogy én mégis hova megyek, vagy lehet azért, mert fent kuksoltam a szobámban. Ki tudja? Engem viszont nem nagyon izgatott.

- Rég láttalak. – mondta, miközben megölelt.

- Én is téged. - válaszoltam egyből, azonban elnevettem magam, mert rájöttem, hogyha ő régen látott engem, akkor én is régen láttam őt, tehát erre nem kellett volna semmit mondanom. Ez is csak rám vall... – Bocsánat, de most sietnem kell, mert találkozom apuval. – magyaráztam, hogy miért nem megyek utána a nappaliba. – Majd jövök. – mondtam kicsit hangosabban, hogy anya is hallja, majd hirtelen nyomtam le az ajtó hideg kilincsét és már kint is voltam.

Táskámat megigazítottam vállamon, majd elindultam a nyári napsütésben.

Az utat a kávézó felé nagyon hamar megtettem. Mikor beléptem az ajtón, tekintetemmel egy kissé őszülő, öltönyben, telefonját nyomogatva ülő apát kerestem, azonban nem találtam. Így a számomra legszimpatikusabb asztal felé indultam, majd helyet foglaltam.

- Hozhatok valamit? – jelent meg mellettem hirtelen egy srác. Vagyis a kérdéséből kiindulva, kiszolgáló. A srác csak mosolygott és folyamatosan a tekintetemet kereste.

- Am, én még várok valakit, de majd ha megérkezett, akkor igen. – válaszoltam, mire ő egyet bólintott és már nem annyira vigyorogva ment el az asztaltól. Én csak kérdőn néztem utána.

Mivel a kiválasztott asztal a nagy ablak mellett volt, így láttam, ahogy apa leparkolt, majd a slusszkulcsát ujján forgatva indult el az épület felé. Mikor meglátott intett egyet, én pedig boldogan integettem vissza.

Már nem is tudom mióta nem láttam... 2-3 hónapja?

Azonban mielőtt bárkiben felmerülne a kérdés, hogy akkor Mattyt miért nem hoztam magammal. Erre egyszerű a válaszom. Anya nem engedte volna, mert, hogy ő még kicsi és nem fogja érteni ezt az egészet. Viszont kérdem én. Mégis mit kell ezen megértenie? A lényeget tudja... Apa nem lakik tovább velünk. Ehhez öcsém is hozzá szokott már, úgy ahogy, hisz azért sokszor kérdezgeti, mikor találkozhat újra saját apukájával. Ami pedig igen ritkán történik meg, ritkábban, mint velem.

Meg sem vártam, hogy az asztalhoz érjen. Nagy mosollyal az arcomon toltam el magam a nagy ablaktól, majd felálltam, odasiettem hozzá, és szorosan megöleltem.

- Hiányoztál. – suttogtam neki.

- Te is kincsem. – mondta. Majd helyet foglaltunk. a kiszolgáló srác már sietett is oda hozzánk, és újra az a vigyor volt az arcán. Ez most mégis mi?

- Mit hozhatok maguknak?- tette fel, a gondolom naponta ezerszer feltett kérdést. Apa egyből felém nézett, hogy én mondjam először. Azonban ezen még nem is gondolkoztam...

- Egy pohár kólát. - mondtam végül a legelőször eszembe jutott ital nevét.

- Én Cafe Latte-t kérek. – válaszolt apa is a kérdésre, majd miután a kiszolgáló srác elment az asztaltól kérdőn nézett rám. – Mesélj. – mondta.

- Mit meséljek? – kérdeztem vállat rántva. – Austin haza jött, és nem... – kezdtem bele mondatomba, azonban ekkor megpillantottam az előbb említett személyt és legjobb barátját. Éppen az asztalunkhoz igyekeztek. Én direkt nem néztem rájuk, azonban éreztem, hogy másodpercek kérdése és hozzánk érnek.

- Lizzy, itt vagy még? – kérdezte apa egy kis idő után. Eléggé elbambulhattam.

- Persze. – válaszoltam fejemet kicsit megrázva, így visszatérve beszélgetésünkhöz, azonban ez nem hiszem, hogy a megfelelő pillanat volt hozzá. – Kimegyek a mosdóba, rendben? – meg sem vártam a válaszát csak felálltam az asztaltól. Azért udvariasságból odaintettem Alexéknek, azonban utána már hátat fordítva nekik léptem el az asztaltól.

Egy nagyot sóhajtottam, majd hirtelen nyomtam le a kilincset.

Mivel csak egyedül voltam bent, a mosdóhoz álltam, és magamat bámultam a tükörben. Hogy mégis miért akadtam ennyire ki? Magam sem tudom...

Arcomat hideg vízzel mostam meg, közben pedig vigyáztam, hogy a sminkemet ne kenjem el. Egy kis idő múlva indultam csak vissza az asztalhoz.

- Vigyázz! – hallottam, ahogy valaki hirtelen szinte felkiált mellettem, azonban már késő volt. Egy pohár üdítő landolt felsőmön, a tálca meg hangos csörömpöléssel ért földet. A pohár pedig darabokban hevert mellette.

Én egyből próbáltam megszabadítani magamat a sárga löttytől, ami fogalmam sincs mi volt, de az biztos, hogy nem a pólómra való. – Elnézést! Jól vagy? – lépett oda hozzám ijedten a felszolgáló srác.

- Jól vagyok. – motyogtam pólómat fogdosva. Ő eltűnt, majd pár másodperc múlva törlőronggyal a kezében tért vissza. Elkezdte törölgetni a felsőm, azonban valaki megjelent mellettem és megfogta a számomra még mindig ismeretlen nevű srác karját. Én kérdőn néztem a kéz tulajdonosára, viszont mikor megláttam ki az, szemöldököm még feljebb szökött. – Te most mit csinálsz? – kérdeztem.

- Gondoltam szólok, hogy a felsőd kissé átlátszik. Ez a barom konkrétan bámul téged, te ezt észre se veszed, ja és az egész kávézó éppen erre nézhet most. – válaszolt egy vállrántás kíséretével. – Ja, igen. Ha szükséged lenne erre. – nyomta kezembe pulóverét, majd már el is ment mellőlem.

Ekkor néztem meg jobban felsőm, és rájöttem, Austin csak segíteni akart ezen a kínos helyzeten. A kezembe nyomott pulóvert gyorsan kaptam magamra, majd az asztalhoz siettem, ahol már nem csak egy személy várt rám.

- Mehetünk? – kérdeztem idegesen, mire apa csak felmutatta a poharát, ami majdnem tele volt. Kérdőn néztem rá, hisz simán meg tudta volna inni azt az egy pohár, vagy bögre italt.

Egy nagyot sóhajtva ültem le az asztalhoz, és szerintem nem meglepő, ha azt mondom, Austin mellé kerültem. Ugyan próbáltam minél távolabb elhelyezkedni, de még úgy is összeért a karunk.

Hogy miért nem tudnak nagyobb asztalokat beszerezni?! – morgolódtam magamban, miközben hátradőltem a kettes ülésben.

- Vigyázz, mert még leesel. – hallottam meg Austin hangját mellőlem.

- Akkor leesek. – mondtam rá sem nézve, és folyamatosan szuggeráltam apát, hogy igya már meg a maradék italát is. Austin csak fejét rázva terelte vissza figyelmét a társalgáshoz, amit apa és Alex folytatott. Azt hiszem valami sportról beszéltek, hogy ki győzött és, hogy ez miért is jó. Nem nagyon érdekelt...

- Mindjárt jövök. – mondtam, majd kiszolgáló srácot keresve indultam el magam sem tudom merre.

- Keresel valamit? Vagy éppen valaki? - szólalt meg hirtelen valaki, majd elő is bújt az őt takaró fal mögül. – Lucas vagyok. – nyújtotta felém kezét.

- Lizzy. – fogadtam el gesztusát, és kezet ráztunk. Ő csak vigyorgott én fejemben pedig több kérdés is megfordult. Végül csak egyet tettem fel. – Kaphatok egy kólát?

- Persze, de már nem vittem ki? – kérdezte.

- Kivitted, de a srácok megitták. – válaszoltam.

- Áhh, a srácok. – szólalt meg hirtelen egyet bólintva.

- Most ez mi volt? – néztem rá kérdőn.

- Gondolom az egyik a barátod. – válaszolt kérdésemre, miközben levett a polcról egy poharat, majd megtöltötte kólával.

- Vagy nem. – vágtam rá egyből, mire ő elém lépett. Furán vigyorogva nézett rám, én pedig elnevettem magam.

- Tényleg? – kérdezte egyet felém lépve, én ezzel pedig a falnak ütköztem.

- Lizzy, mehetünk? – jelent meg hirtelen Austin mellettünk. Most komolyan, miért mindig ő? Például jöhetett volna Alex is szólni, de nem, dehogy.

- Akkor, szia Lucas! – köszöntem el a szőkésbarna hajú sráctól.

- És a kóla? – kérdezte.

- Majd valamikor beugrok érte. – válaszoltam vigyorogva, mire ő kacsintott egyet.

Hallottam, hogy Austin motyog valamit mellettem, miközben mentünk a kijárat felé, azonban rám sem nézve vette sietősebbre lépteit, így engem lehagyva...

4. rész:

Sziasztok! Bocsánat, hogy ennyi ideig nem hoztam új részt. Teljesen elszaladt az idő...

Azért remélem tetszeni fog. :)

                                                                 Jó olvasást! :)

Ez a hajó már rég elúszott. 

Ahogy a lámpa fényei rám irányultak, légzésem felgyorsult, mikor végig néztem zsűri tagjain. Öten voltak. Majdnem, hogy mind mosolyogtam, de ezt én inkább „kezdjed már” mosolynak számítottam.

Mikor elkezdtem táncolni, rájöttem, hogy Sarah-nak volt igaza. Eltűnt az izgulásom. Szememet behunytam és úgy adtam át magamat a zenének. A ritmusnak, aminek segítségével kellett megmutatnom, mit tudok. Táncoltam, és nagyon élveztem...

- Iszonyatosan jó voltál Lizzy, hidd el! – mondta Alex már ezredszerre, mikor már az autóban voltunk és hazafele tartottunk.

Én pedig ezzel kezdtem elfogadni, azt a tényt, hogy mindent megtettem, ahhoz hogy bekerüljek.

- És a forgás is sikerült, láttad? – kérdeztem, ugyan tudtam, hogy nagyon is jól látott minden egyes mozdulatot.

- Anne, ha szépen kérlek, kiraksz minket a sarkon? – tette fel a kérdést hirtelen Alex, én pedig egyből tudtam mire gondol. Hisz valamivel meg kell ünnepelni ezt a napot. Anya csak nevetve bólintott egyet.

- Nem lesz sok már abból a fagylaltból? Szinte minden nap oda jártok.

- Nem minden nap. – javítottam ki. – Akkor majd megyünk. Szia! – köszöntem el és Alex is így tett. Anya csak intett egyet, majd már el is hajtott.

Legjobb barátommal jobb oldalamon indultam el a célpont felé.

Mikor a néni meglátott minket elmosolyodott. Mikor megkaptam a tölcsérem, benne a két gombóc fagyival, egyből megkóstoltam, hisze ez valami új fajta volt. 
- Tiszta olyan a szád. - mondta Alex nevetve, mikor indultunk ki a fagyizóból. Én pár másodperc múlva felfogtam mit is mondott és egyből cselekedtem. A nénitől kapott szalvétával gyorsan megtöröltem számat. 
Pár perc múlva pedig már sétáltunk is haza fele, kezünkben a tölcsérrel, és persze a két-két gombóc fagyival. Útközben végig beszélgettünk és hülyéskedtünk.

- Lizzy, vigyázz! – szólt rám Alex, azonban mire felfogtam mire célzott ezzel, már késő volt. Az egyik gombóc fagyim a járdán végezte, én azonban ezen csak nevetni tudtam. – Mi ezen olyan vicces? – tette fel mosolyogva Alex a kérdést.

- Nem tudom. – mondtam ki nagy nehezen, mivel egyre jobban nevettem, és már könnyeztem is.

- Szerintem valami van abban a fagyiban. – állapította meg barátom egy bólintás kíséretével.

- Ha az enyémben van, akkor a tiédben is, hisz ugyan azt kértük. – mondtam nagyot sóhajtva, mivel már elfáradtam a nevetésben. Azonban Alex elém tartotta a kezét, én pedig kérdőn néztem rá pár pillanatig, majd megint nevetni kezdtem.

A kisujjas dolog, mégis miért létezik? Nem azon nevetek, hogy ott a kis ujja és juhuu, hanem mert vicces ez a helyzet. Na, mindegy...

Ő persze totál bolondnak nézett, mondjuk nem is csodálom. A fagyim közben nagy nehezen, de megettem és már csak csendben lépkedtünk egymás mellett.

- Befejezted? - szólalt meg hirtelen, mire én csak vigyorogva bólintottam egyet. - Nem hiszem. - nevette el magát, majd benyitott a házba.

Azonban mikor követtem őt teljesen lefagytam. Alex már rég ott hagyott egyedül az ajtóban állva, hisz mégis a másik legjobb barátját láthatta hosszú idő után. Viszont ő mégis mit keresett itt, ha csak holnapra volt „bejelentve”?

Miután lepacsiztak egymással, Austin felém pillantott.

- Nézd, Lizzy, mit kaptam! – rohant oda hozzám öcsém boldogan az új autóját mutatva.

- Nagyon szuper. – mosolyodtam el. – Meg is köszönted? – kérdeztem, erre pedig Matty rohant is Austinhoz.

- Köszönöm, köszönöm, köszönöm. – mondogatta folyamatosan, miközben Austin felkapta őt majd pördült vele egyet. Öcsém felkacagott, mikor a végén a szokásos csikizéssel záródott ez a mutatvány. Én csak mosolyogva néztem őket. Ahogy játszanak. Olyan volt, mintha semmi nem változott volna. Ők ketten szinte egész nap ellennének együtt, régebben nem hagytam, hogy engem kiszorítsanak ebből. Így az öcsém, Alex, Austin, és én együtt töltöttük szabad napjainkat. Ugyan Matty néha fárasztó tud lenni, de valahogy mindig megoldottuk ezt az egészet. Most meg? Örültem annak, hogy még mindig jóban vannak, Austin még mindig kedves vele, annak ellenére, ami köztünk van.

- Már nem is köszönsz? – szólalt meg hirtelen mellettem, és fel se kellett néznem, hogy tudjam ki volt az. Én csak épp egy pillanatra hunytam be a szemem, miközben mély levegőt vettem.

„Nem Elizabeth, te most haragszol rá. Tudod mit tett, nem fog ennyivel elérni semmit.” – hajtogattam magamban. Ugyan is legszívesebben szorosan megöleltem volna, és soha nem engedtem volna el.

Igen, persze, ha az életem egy mese lenne, akkor ez így történt volna. Azonban nem az, így csak megrántottam a vállam.

- Szia. – motyogtam, miközben rá néztem. Mikor tekintetünk találkozott, én elindultam a nappaliba, vállam pedig érintette övét mikor elmentem mellette.

- Mi van? - szinte ugrott oda hozzám Alex.

- Mi lenne? – néztem rá, majd inkább úgy döntöttem, jobb lesz a szobámban, egyedül. Kettesével szedve a lépcsőfokokat mentem fel. Mikor beértem a szobámba, az ajtót magam után becsukva egy nagyot sóhajtottam.

- Ezt nem hiszem el. – motyogtam a tekintetemet a plafonra szegezve. Tudtam nagyon jól, hogy a találkozást lehetetlen a végtelenségig húzni, azonban ez így elég kemény volt. Legalábbis szerintem...

Az ágyamon hanyatt vágódtam, majd inkább úgy döntöttem hasra fordulok. Legszívesebben sikítottam volna, és ezzel minden feszültséget ki tudtam volna adni, azonban nem lehetett. Arcomat a párnába temettem, és gondolkodtam az előző ötletemen, de végül nem tettem meg. Hisz nem fogom kimutatni, hogy mennyire feszélyezve érzem most magam, hogy itt van. Nem fogom én megadni azt neki, hogy lássa, még mindig oda vagyok érte.

Gondolataimból kopogás zökkentett ki.

- Lizzy, én vagyok, bejöhetek? – kérdezte az ajtó másik feléről, mire én egyből felpattantam előző helyzetemből.

- Ha muszáj... – motyogtam, azonban lehet túl hangosan is, mivel nyílt is az ajtó.

- Hallottam. – mondta, majd mikor tekintetünk találkozott egy mosolyt kényszerített arcára. Igen, tudtam, hogy ez nem belülről jött neki. A normális mosolya nem ilyen, az sokkal...

Na, jó nem fogok most elkezdeni áradozni róla. Kicsit megráztam a fejem, hogy kimenjenek ezek a gondolatok belőle. Ekkor vettem észre, hogy Austin engem néz.

- Még mindig túl sokat gondolkodsz. – mondta, majd leült mellém az ágyra. Én csak egy vállrántással reagáltam rá. Azonban mégis mi ez? Nagyjából úgy éreztem magam ezekkel a reagálásaimmal, mint aki csak ilyen mozdulatokkal tudja kifejezni magát. Én azonban teljesen normálisan is válaszolhattam volna neki, hisz láttam rajta, hogy igyekszik. Igyekszik helyre hozni kapcsolatunkat, de nem akartam közölni vele, hogy azt már egy éve elcseszte. Már bocsánat a kifejezésért...

Viszont, ha így van, akkor így van.

- Ha most te arról akarsz beszélni, hogy miért gondolkodom ennyit, felesleges volt bejönnöd. – mondtam végül, teljesen kifejezéstelen arccal.

- Beszélnünk kéne. - mondta halkan.

- Most is azt csináljuk. – nevettem fel, miközben pakolászni kezdtem éjjeli szekrényemen. Hogy mégis mit? Azt nem tudom...

- Lizzy, befejeznéd végre? – emelte fel kicsit a hangját.

- Mit? – kérdeztem vissza, azonban ekkor megfogta karomat és maga mellé húzott.

- Ezt. – suttogta.

- Nem csinálok semmit. – mondtam vállat rántva.

- Épp ez az. – szűrte ki fogai között a mondatot.

- Mégis mit akarsz, mit csináljak? Ugorjak nyakadba, hogy úristen, de jó, hogy újra itt vagy. Majd csókoljalak meg és mondjam el, mennyire szeretlek? – néztem rá szemöldökömet felhúzva.

- Nem éppen erre céloztam, de felőlem ezt is megcsinálhatod. – nevetett fel, azonban ez is csak pár másodpercig tartott.

- Ez a hajó már rég elúszott. – mondtam.

- Jó, most tárgyalhatjuk a múltat, tudom elrontottam, egy nagy barom voltam, és igen tudom, mielőtt közbe vágnál, vagyok is. - hű, de ismer... Tényleg közbe vágtam volna, ha nem lett volna ilyen gyors. – Én most csak annyit, akartam, hogy beszéljünk. Nem nézhetsz rajtam át egész végig, míg itt leszek.

- Fogadjunk? – néztem rá.

- Nem fogadunk, mert nem engedem, hogy csak úgy átnézz rajtam.

- Nem kértem az engedélyed.

- Nekem meg kezd elegem lenni. – mondta.

- Akkor együtt érzek most veled. Nekem is. – bólintottam egyet.

- Na, jó, ha majd újra normálisan lehet beszélni veled, akkor szólj. Én nem akarom arra pazarolni az időm, hogy itt hallgassam a flegma válaszaidat.

- Jobb is, Alexnak hiányoztál. Vele töltsd az időt. – mondtam rá se nézve.

- Egyszer úgyis leomlik a fal körülötted és újra normális leszel. – nézett vissza az ajtóból.

- Vagy nem. – motyogtam, majd már csak azt hallottam, hogy egy ajtó csapódás kíséretével kiment a szobámból.

Egy nagy sóhajjal borultam vissza ágyamba majd újra a fejemet a párnámba fúrtam. Küzdöttem... A könnyeim ellen, amik ki akartak törni.

A túlságosan is nagy csönd pedig rátett egy lapáttal. Úgy éreztem, hogy talán nem jól cselekedtem, de legbelül tudtam, hogy igen is mindent jól csináltam. Hisz amit tett, megtett valamiért. Amit talán sosem tudok meg, de az igazat megvallva nem is érdekel.

Én megvagyok nélküle, még úgy is, hogy egy nap sem telik el, hogy ne gondoljak rá. Nem fogok egy cuki mosolynak, és egy bóknak; vagy isten tudja mit szoktak ilyenkor csinálni a srácok; bedőlni és mindent elfelejteni. Mert az lehetetlen...

3. Rész

Itt a következő rész. Remélem tetszeni fog.

                                                               Jó olvasást! :)

A válogatás

- Lizzy, állj már meg! – kiáltott utánam, de én csak mentem tovább. Annyira sietősre vettem a tempót, hogy egy-egy buckában majdnem el is estem. Könnyeimtől csak homályosan láttam, és akaratlanul is előttem volt az a kép, a kosár pályán történtekről.

Nem foglalkoztam azzal, hogy ő éppen rohant utánam, nevemet kiáltva. Mikor az utcánkba befordultam, szaladni kezdtem.

A bejárati ajtót magam mögött becsapva rohantam fel az emeletre, majd be a szobámba. Az ajtómat kulcsra zártam, és zokogva dőltem be az ágyamba.

Láttam, hogy anya értetlenül nézett ki a konyhából érkezésem hallatán, de ez sem érdekelt. Semmi sem érdekelt! Csak egyedül akartam lenni.

Pár perc múlva kopogás hangja zökkentett ki a sötétségből, amit a párnám adott.

- Hagyj békén! – mondtam erőtlenül, azonban biztos voltam benne, hogy hallotta, hisz abbahagyta a kopogást.

- Liz, beszéljük meg! – szólalt meg egy kis idő után, pedig már azt hittem elment.

- Ezen nincs mit megbeszélni! – szinte kiabáltam, majd már egyáltalán nem foglalkoztam azzal, hogy mit mond, vagy éppen kivel beszél a szobám ajtaja előtt.

- Akkor legalább engedj be, mondanom kell valamit! – mondta, azonban eszem ágában sem volt beengedni.

- Lizzy! – hallottam Alex hangját az ajtó másik oldaláról.

- Hagyjatok békén! – mondtam könnyeimet letörölve arcomról.

- Lizzy! – érintette meg a vállamat valaki, mire csak egy kicsit megráztam a fejem, hogy visszatérjek a valóságba. Út közben kissé elgondolkodtam, így észre se vettem, hogy hol voltunk már.

Nem kellett többet mondania, tudtam miért szólt nekem.

Megérkeztünk.

- Ti menjetek be, én keresek üres parkolóhelyet. – mondta anya, mire csak bólintottam egyet. Nehéz volt rávenni őt, hogy egyáltalán eljöhessek a válogatásra. Nincs elragadtatva terveimtől. Azonban megbeszéltük, hogy ha ez az egész nagyon nem akar majd összejönni, nem erőltetem.

Kocsiból kiszállva, Alex-el bal oldalamon indultunk el az épület bejárata felé.

Ekkor éreztem, hogy a gyomrom teljesen görcsben volt, izgultam...

Mégis határozottan markoltam meg a hideg kilincset, majd benyitottam.  

- Hű. – torpantam meg, mikor megláttam belülről az épületet.

- Ez tök menő. – szólalt meg vigyorogva mellettem barátom, mire én elnevettem magam. Együtt mentünk beljebb, majd egy nő sietett oda hozzánk.

- Ti is a válogatásra jöttetek, nem? – kérdezte, mikor odaért hozzám. Azonban nem felém, hanem Alex felé fordult.

- Azt hiszem itt félreértés van. Lizzy jött a válogatásra, én csak elkísértem. – mondta, mire a nő felém fordult.

- Elnézést. – mondta hajába túrva. – Szóval, hogy hívnak?

- Elizabeth Bradley. – válaszoltam kérdésére.

- Rendben, akkor én most elrabolnám egy kicsit a barátnődet. Addig nyugodtan ülj le az egyik fotelbe. – mondta a nő, végén a szoba jobb oldalához mutatva.

Mi Alex-el a barátnő szó hallatán elnevettük magunkat.

- Sok sikert, barátnőm! Menni fog! – mondta, miközben kacsintott egyet.

- Remélem, igazad van. – mondtam nevetve, majd megöleltem őt. – Majd találkozunk. – suttogtam neki, és ezután már a számomra még mindig ismeretlen nő el is indult. Én sietve mentem utána.

- A lényeg, hogy a táncotokban az összes fontos lépés benne legyen. Ezeket biztosan kell tudnotok, és amivel összekötitek a mozdulatokat, azt mellékesen figyeljük. – kezdett el magyarázni egy férfi, éppen azután, hogy beléptem a teremben. Azonban egyre jobban kezdtem félni, hisz én nem tudom az egyiket normális. Az sosem sikerült.

Körülöttem mindenki szétszéledt. Volt, aki öltözni ment, és volt, aki bemelegített. Én az egyik ajtó felé indultam, amelyikre nagy fekete betűkkel volt ráírva, hogy „Öltöző”. Mély levegőt vettem, majd benyitottam. Érkezésemre szinte mindenki felém fordult.

- Sziasztok. – szinte motyogtam orrom alatt, mire kaptam is pár választ.

- Gyere, itt elférsz te is. – szólalt meg mögülem egy lány. Mikor felé fordultam elmosolyodott.

- Sarah vagyok. – nyújtotta felém a kezét, amit a következő pillanatban meg is fogtam.

- Lizzy. – mondtam már én is mosolyogva, majd a táskámat a padra raktam és öltözni kezdtem.

- Első ilyen válogatásod? – kérdezte, mire én csak bólintottam. – A lényeg, hogy ne izgulj. Akkor biztos el fogod rontani. – magyarázott.

- Hát akkor nekem annyi. – nevettem el kínosan magam.

- Az elején az izgulás természetes, én a tánc közben való izgulásra céloztam. – mondta, mire én egy nagyot sóhajtottam.

- Majd meglátjuk. – mosolyodtam el - Te is a válogatás miatt vagy itt? – kérdeztem, mire ő megrázta a fejét.

- Én edzésre jöttem, azonban ez az egy öltöző van. Viszont szerintem benézek oda is, csak, mint néző, ha ilyet egyáltalán lehet. – mondta, majd együtt indultunk vissza a nagy terembe.

- Úgy látom, lehet, mivel barátom is bejöhetett. – mutattam Alex felé, akit teljesen lefoglalt az éppen táncoló lány.

Mikor oda akartam menni hozzá, egy nagydarab ember állított meg minket.

- Sajnálom, de többen nem mehetnek oda be. – magyarázott.

Én csak egy bólintással nyugtáztam az információt, majd Sarah-val a terem másik felébe indultunk, két szék után kutatva.

A válogatás elkezdődött, és névsor szerint haladt előre ez az egész. Így nekem nem kellett sokat várnom, már szólítottak is.

- Elizabeth Bradley. – hallottam nevemet, mire szinte felpattantam székemről.

- Sok sikert! – hallottam Sarah bátorító szavait, mire én gyorsan még visszafordultam, és megköszöntem neki.

- Jó napot. – léptem az úgymond „zsűri” elé. Mire ők csak bólintottak, majd elindult a zene.

- Most vagy soha. – gondoltam magamban, Alex szemébe néztem, amitől kicsit megnyugodtam, hisz ő mosolyogva bólintott egyet. Egy mély levegőt vettem és elkezdtem táncolni. 

2. Rész

Bocsánat, hogy csak most hoztam a második részt, de először nem volt netem, majd tegnap pedig nem engedte felrakni valamiért... :/  Na, de nem is húzom tovább az időtöket. Remélem tetszeni fog. :)

Te választasz…

Miután este hazaértem a parkból, egyből a fürdőszoba felé vettem az irányt. Majd egy gyors zuhanyzás után megmostam a fogam, és mint aki felszabadult, úgy dőltem be az ágyamba. Azonban semmi nem úgy alakult, mint ahogy terveztem.

Alig tudtam aludni, pedig tisztában voltam azzal, hogy kipihenten kell a „zsűri” elé állnom, vagy nem is tudom, minek nevezzem őket. Szerintem ez a legpontosabb meghatározás, és egy kissé unszimpatikus is. Erről csak a nagy versenyek jutnak eszembe, azonban ez nem éppen az. Vagy mégis?

Mindenkinek egy a célja: bekerülni a nagy csapatba. Igen... Akkor lehet, mégis hasonlít a versenyre ez az egész.

Egész este csak forgolódtam, és hajnali négykor szállt el a maradék kis reményem is, hogy el fogok tudni aludni. A mindig is imádott papucsomba belebújva léptem ki szobámból, majd a konyha felé vettem az irányt. Egy pohár vízzel a kezemben mentem ki a teraszunkra, majd leültem a hintaágyra. Az eget kezdtem el kémlelni, amely pedig csillagokkal volt teli. Legtöbbször ez megnyugtat, fogalmam sincs miért. Azonban most ez nem vált be. Hisz így, hogy volt időm gondolkozni, egyre jobban izgultam.

Mivel kicsit hűvös volt a reggel, magamra húztam a mellettem lévő takarót, poharamat pedig leraktam a földre.

Elgondolkodtam az élet nagy gondjain. Még mielőtt bárki fejében megfordulna, hogy milyen nagy dolgokról beszélhet egy csupán 17 éves lány. Magam sem tudom. Talán én most nagy gondoknak tartom őket, azonban pár év múlva már el fognak törpülni az akkoriak mellett.

***

- Lizzy kelj fel, el fogunk késni! – kiáltott fel hirtelen valaki a közelben, minek hatására egyből kipattant a szemem, azonban a következő mozdulatom másképp sült el, mint ahogy terveztem.

Az valahogy kimaradt, hogy én éppen a hintaágyon voltam, nem az ágyamban, így a nagy lendületben végül a földön kötöttem ki.

- Auu. – mondtam nyűgösen, miközben a mellettem álló fiú csak elnevette magát. – Miért nem szóltál, hogy nem az ágyamban vagyok? – kérdeztem tőle, úgy mintha ő tehetne az én bénaságomról.

- Gondoltam csak tudod hova mentél hajnalban. – emelte maga elé a kezét, majd felém tartotta, hogy segítsen felállni. Ekkor a még gyenge reggeli napsugarak érintették bőrömet a szellő pedig a hajamat arcomba fújta. 

- Látom jót derültél rajtam. – morogtam halkan, miközben kisöpörtem pár rakoncátlan hajtincset arcomból.

- Látom nem jó kedvű ma valaki. – mondta vigyorogva, mire én csak megráztam fejem és ott is hagytam.

Mikor beléptem a házba, öcsém majdnem fellökött. Már megint szuperhősöset játszik, azt hiszem, ezt valahogy sose fogja megunni!

- Matty, kicsit óvatosabban, kérlek! – szólt rá anya testvéremre, majd mikor meglátott elmosolyodott. - Jó reggelt drágám! Hogy aludtál?

- Nem a legjobban. - válaszoltam kérdésére.

- Hagyjad Anne, majd én elintézem. – szólalt meg Alex mögöttem, mire én csak egy nagy sóhaj kíséretével elindultam felfele a lépcsőn. – Mi a baj? – kérdezte, miután ledobta magát a fotelembe.

- Semmi. – szinte motyogtam válaszom, miközben kivettem szekrényemből két szimpatikus ruhadarabomat.

- Beszéltem tegnap este Austinnal. - szólalt meg hirtelen Alex egy kis idő után, mire én lefagytam.

- És ezt nekem miért is kell tudnom? – kérdeztem szemöldökömet felhúzva.

- Csak gondoltam szólok, hogy holnap idejön és marad is pár napig. – válaszolt kérdésemre teljesen nyugodtan.

- Hogy mi? Nem Alex, felejtsd el. Én holnapra beteg leszek, és nem fogok tudni találkozni vele, sajnálom. – mondtam fejemet rázva.

- Lizzy egyszer meg kell beszélnetek a dolgokat.

- Mégis mit beszéljek meg azon vele, hogy hazudott, és közben totálisan félre vezetett, majd el sem köszönt, mikor Miamiba költözött?

- Nem köszönt el, mert nem tudott. Te nem engedted be a házba, hát nem emlékszel? – tette fel a kérdést.

- Volt oka annak, hogy nem engedtem be! – mondtam már egy kicsit idegesen.

- Igen volt, csak egy kicsit gyerekesen viselkedtél aznap.

- Most meg mi van veled? Teljesen ellenem fordultál? Eddig megértettél!

- És Austint is megértettem, mindig is. - szakította félbe mondani valómat.

- Na, jó nem éppen a legjobb időzítés, ahhoz, hogy itt veszekedjünk. – mondtam egy nagy sóhaj kíséretével. – Ha úgy gondolod, várj meg és elkísérhetsz, ha azonban inkább mész telefonálgatni Austinnal, akkor nem tartalak vissza. Te választasz. - mondtam, majd már ki is mentem szobámból.