1. Rész

Sziasztok! Itt is az első rész. Remélem tetszeni fog. :)
                                                                       Jó olvasást! :)

A tánc az életed

Éreztétek már úgy, hogy mindent beleadtok valamibe, azonban az sehogy sem sikerül?

Velem éppen ez volt ma egész nap. Bárhogyan is próbáltam azt az egy dolgot teljesíteni, mindig vagy elveszítettem egyensúlyom, vagy egyszerűen csak nem úgy láttam a tükörben a mozdulataimat, ahogy én azt a fejemben elképzeltem.

- Lizzy, meddig csinálod még? Pihenned kéne! – jött be már sokadszorra a szobába legjobb barátom, azonban én most sem hallgattam rá.

- Nem Alex. Ezt meg kell csinálnom! Ha holnap nem sikerül a válogatáson, már elbuktam az egészet.

- Nem ezt fogják nézni, hanem a mozgásodat, úgy általában. Nem fognak csak erre az egy mozdulatodra koncentrálni, hidd el!

- És ha mégis? – néztem fel rá. – Ha nekem van most igazam, akkor fölöslegesen pazaroltam az időmet a táncra.

- Élvezed csinálni? – tette fel a kérdést, amire gondolkodás nélkül is rá tudom vágni válaszom.

- Igen. – mondtam halkan.

- Ez a lényeg, semmi más! – nyújtotta kezét felém. Elfogadtam gesztusát, és már mellette is álltam. A lábamat húzogattam a padlón, nem néztem rá.

- Lizzy, te jó vagy! A tánc az életed, menni fog! – nyúlt kezével állam alá, amivel jelzett nekem, hogy nézzek fel rá. Mikor tekintetem találkozott övével, elmosolyodott.

- A jó nem elég. – suttogtam. Ő csak fejét rázva karolt át vállamon, majd elindult az ajtó felé. Én pedig követtem őt.

- Hova megyünk? – kérdeztem, azonban, mikor csak vigyorogva nézett vissza rám, egyből tudtam, merre tartottunk.

- Két csokis a minimum. – mondtam, miközben már az utcán sétáltunk ugyan úgy, ahogy a szobát elhagytuk.

- Azt hittem három. – nevette el magát.

- Te mondtad. – nevettem már én is vele együtt.

Ezt az utat csukott szemmel is meg tudnánk tenni. Hisz a kedvenc fagyizó, az egyik legfontosabb helyszín az életben, nem igaz?

Mikor megláttam a fagyis táblát az utcában, melegség öntött el. Még régebben hárman tettük meg ezt a bizonyos utat, akkor is ugyan ilyen jó kedvvel sétáltunk egymás mellett, mint mi most ketten. Valahogy ez mindig is hiányzott, mióta Neki mennie kellett.

- Mit adhatok fiatalok? – kérdezte az öreg néni a pult mögül, amivel kizökkentett gondolatmenetemből. Alex felém nézett, várva, hogy mondjam, mit kérek.

- Két gombóc csokisat. –válaszoltam egy kis idő után. Láttam, hogy Alex kicsit furcsán nézett felém, hogy miért csak ennyit kértem. Én csak vállat rántottam, majd elvettem a néni kezéből a tölcséremet, benne a két gombóc fagyival.

- És a fiatalembernek? – kérdezte a néni a mellettem álló fiút.

- Ugyan ezt. – válaszolt, majd pár perc múlva már mindkettőnk kezében a fagyival sétáltunk a park felé.

- Bárhogy is történik majd holnap, mindent köszönök! – szólaltam meg hirtelen, mire Alex csak elmosolyodott.

- Nem kell semmit köszönnöd. Abban meg biztos vagyok, hogy menni fog! – mondta, majd újra a fagyijára koncentrált.

A parkhoz vezető út többi része csöndben telt el, majd Alex csak akkor szólalt meg, mikor már a padon ültünk, és a fagyi is eltűnt kezünkből.

- Hiányzik? – kérdezte, azonban ez engem váratlanul ért. Tudtam nagyon jól, hogy kire céloz ezzel a kérdésével, és azt is tudtam, hogy miért most tette fel.

- Nem... – vágtam rá válaszom, azonban, ahogy kimondtam, máris pont az ellenkezőjét éreztem. – Vagyis nem tudom. – szinte suttogtam.

Trailer + Prológus

Prológus

Sokan azt mondják, hogy az élet egy ajándék. Ez éppen lehet rossz, vagy jó. Nem minden tőled függ. Legtöbbször a környezetedben lévő emberek, vagy éppen az anyagi gondok nehezítik meg ennek a bizonyos ajándéknak az élvezését. Vannak szerencsések és kevésbé azok is. Van, akinek minden megvan az életében, és van, akinek nincs szinte semmije.

Talán a barátok és a család ennek az egész ajándéknak a legfontosabb hozzátartozói. Nekem mindkettőben volt szerencsém. Családom mindig támogatott, barátaimat meg két kezemen nem tudtam megszámolni. Igen, ez múlt idő. Most már minden más, mint régen volt.

Barátaimat egy kezemen is meg tudom számolni, sőt egy ujjam is elég lenne hozzá. Hisz mióta Neki mennie kellett, csak a tánc foglalkoztat. Elhanyagolom az embereket körülöttem. Igen, meglehet, de van valaki, aki bármit csinálok mindig mellettem van, és lesz is. Remélem...

A családom meg nem éppen boldog a terveimmel kapcsolatban. Itt a nagy választás ideje, és a pillanat, amikor nagy súly van a válladon. Eléd raknak egy lapot, egy egyszerű, de mégis nagy fontosságú lapot. Jelentkeznem kell. Egy egyetemre vagy éppen egy főiskolára. Azonban nekem teljesen más elképzeléseim vannak, mint bárki másnak körülöttem. Döntenem kell. A boldogságom, vagy a családom között. Esetleg még az egyetlen barátomat is elveszíthetem. Azonban bennem van az érzés, hogy nekem sokkal többre van szükségem az életben, mint amit itt, ebben a kis városban megkaphatnék. Értékelnem kell mindkét oldalt és bármennyire is vonzz a család, és szeretetük, mindig belegondolok, abba a „mi lenne,ha…” kezdetű mondatba. Hisz mi lenne, ha választanék, és az álmomat választanám. Azt, ami talán az első pár hétben zsákutcába fut, hisz ehhez nem csak a tehetségem kell. Hanem nagyon nagy, és többszörös szerencse is...