Bocsánat!

Sziasztok!

Bocsánat, hogy ennyi ideig nincs rész. Egyszerűen nincs időm írni. Sajnálom!
Az biztos, hogy nem hagyom abba a blogot, viszont egy ideig nem fogok tudni részt hozni.
Nem szeretném összecsapni a történetet, és csak azért írni, mert már hoznom kell a folytatást. Igen, elkezdődött az iskola, és én egyszerűen azt sem tudom, hogyan osszam be az időmet.
Remélem megértetek, és nem fogjátok abbahagyni a blog olvasását!
Úgyhogy majd egyszer csak jelentkezem, de ígérem tartalmas, és hosszabb részekkel. :)

15. Rész:

Sziasztok! 
Igen tudom, nagyon megcsúsztam a résszel, és ezért bocsánat! :/
Igazából kicsit rövid is lett a 15. rész, de ígérem a következő extra hosszú lesz! 
Ja és még valami... Mindenkinek sok kitartást az iskolához! :)
                                                                                  Jó olvasást! :)

 Az első repülés

                                                                    
Lassan lépkedtem a széksorok között, a helyemet keresve. Reménykedtem abban, hogy nem valami visszataszító, fura, esetleg egy őrült ember mellé kerülök. Jó, igen lehet kicsit túldramatizáltam ezt az egész helyzetet, de hát mindenre fel kell készülni, nem igaz?

Szóval már majdnem elértem a helyemet, azonban hirtelen valaki megfogta a karomat.

- Lizzy? – csodálkozó tekintettel találta szemben magam, miután megfordultam.

- Lukas, te mit keresel itt? – öleltem meg.

- Van egy ilyen táncos dolog, és bekerültem és most itt vagyok. – válaszolt kérdésemre egy vállrántás kíséretével. Én pedig nagyokat pislogva meredtem rá.

- Te is a World of Dance tagja vagy? – kérdeztem még mindig csodálkozva. – Nem is mondtad, hogy táncolsz.

- Te sem.

- Jogos. – nevettem el magam, és teljesen megkönnyebbültem, hogy ismerek valakit a társaságból.

- Ezt megjegyeztem, hogy amúgy szó nélkül itt hagytál volna. – biggyesztette le alsó ajkát.

- Miért te éppen nem ugyan arra készültél? – néztem rá kérdőn, mire ő csak gondolkodó fejet vágott. Na meg, hogy még komolyabban nézzen ki az állát is elkezdte két ujjával dörzsölni.

- Nem tudhatod mire készültem.

- Ahogy te sem, hogy én mire készültem. – nevettem el magam gyenge próbálkozásán.

Ekkor szóltak az utasoknak, hogy foglalják el a helyüket, kössék be magukat, mert a gép pár perc múlva felszáll.

- Merre ülsz? – kérdezte Lucas, aki közben bekötötte magát.

- Ott arra, valamerre. – mutattam a hátsó székek felé. Ekkor pedig Lucas valamit mondott a mellette ülő srácnak, aki erre felállt a helyéről, és elindult arra, amerre igazából nekem kellett volna mennem. Hisz ott a helyem, vagy nem?

- Nem ülsz le? – nézett rám kérdőn Lucas, miután csak úgy álltam magam elé meredve, mert fogalmam sem volt, hogy mégis mit mondott a srácnak. Egyáltalán ismerte?

Leültem mellé, és bekapcsoltam az övemet. Pár perc múlva pedig éreztem, hogy a gép emelkedik.

Szorosan csuktam össze a szememet a furcsa érzésre. Ja, igen... Azt lehet elfelejtettem mondani, hogy még soha sem repültem. Azt hiszem ezt Lucas se tudta, mert csak arra lettem figyelmes, hogy felnevet mellettem.

- Figyelj engem nem zavar, hogy fogod a kezem sőt... Viszont lehetne kicsit lazábban? – még mindig nevetett rajtam.

- Hupsz, bocsi. – kaptam el hirtelen a kezem tőle, és éreztem, hogy még mindig kicsit emelkedtünk. – Csak én még... – kezdtem bele motyogva mondatomba, mert teljesen zavarba jöttem.

- Még nem repültél, sejtettem. – vigyorgott rám.

- Ne röhögj! – szóltam rá, mivel láttam a szemében, hogy igen szórakoztatónak tartja ezt az egész „még nem repültem” dolgot.

Az ember azt gondolná, hogy a majdnem három órás repülő út nem sok. Na, meg semmi káosz nem történhet. Hát...

Én ezt igen jól megcáfoltam, viszont mentségemre szóljon, hogy nem csak én voltam a hibás! Hanem Lukas is.

Tehát igen... Nem magától borult a narancslevem az előttem ülő ölébe, nem én voltam az, aki rohanva ment a wc-hez, majd toporogva várt öt percig, mivel nagyon nem akart onnan kijönni az előtte bent lévő ember. Őt inkább nem elemezném. Jobb, ha csak annyit mondok, hogy ha tehettem volna inkább kibírtam volna, míg leszállunk.

Szóval igen mozgalmas utunk volt, viszont egész sok dolgot megtudtam Lucasról. Ez pedig pozitívum. Vagyis azt hiszem ahhoz képest, amiket közben műveltünk annak nevezhető...

- Most nézd meg, hogy nézek ki!? – törölgettem nadrágomat, amin egy gyönyörű paca díszelgett.

- Elhiszed, hogy így még nagyobb lesz? – szökött magasba szemöldöke Lucasnak, mire én igazat adva neki a kezébe nyomtam a már szinte száraz zsebkendőt.

- Mégis mit csináljak vele?

- Nem tudom. – válaszoltam vállat rántva kérdésére, majd becsatoltuk öveinket, hisz végre elkezdtük a leszállást.

Mivel én útközben az ablak mellé kerültem kíváncsian néztem, ahogy egyre nagyobbakká váltak az épületek alattunk. Akaratlanul is elmosolyodtam, hisz...

Izgatott lettem a gondolatra, hogy nemsokára Miami utcáin fogok sétálni. Végre valami új helyen járhatok, és ténylegesen is kimondhatom, hogy vár rám a nagy betűs SZABADSÁG! Vagyis majdnem... Hisz a legtöbb időt a következő napokban a próbateremben fogjuk tölteni.