Bocsánat!

Sziasztok!

Bocsánat, hogy ennyi ideig nincs rész. Egyszerűen nincs időm írni. Sajnálom!
Az biztos, hogy nem hagyom abba a blogot, viszont egy ideig nem fogok tudni részt hozni.
Nem szeretném összecsapni a történetet, és csak azért írni, mert már hoznom kell a folytatást. Igen, elkezdődött az iskola, és én egyszerűen azt sem tudom, hogyan osszam be az időmet.
Remélem megértetek, és nem fogjátok abbahagyni a blog olvasását!
Úgyhogy majd egyszer csak jelentkezem, de ígérem tartalmas, és hosszabb részekkel. :)

15. Rész:

Sziasztok! 
Igen tudom, nagyon megcsúsztam a résszel, és ezért bocsánat! :/
Igazából kicsit rövid is lett a 15. rész, de ígérem a következő extra hosszú lesz! 
Ja és még valami... Mindenkinek sok kitartást az iskolához! :)
                                                                                  Jó olvasást! :)

 Az első repülés

                                                                    
Lassan lépkedtem a széksorok között, a helyemet keresve. Reménykedtem abban, hogy nem valami visszataszító, fura, esetleg egy őrült ember mellé kerülök. Jó, igen lehet kicsit túldramatizáltam ezt az egész helyzetet, de hát mindenre fel kell készülni, nem igaz?

Szóval már majdnem elértem a helyemet, azonban hirtelen valaki megfogta a karomat.

- Lizzy? – csodálkozó tekintettel találta szemben magam, miután megfordultam.

- Lukas, te mit keresel itt? – öleltem meg.

- Van egy ilyen táncos dolog, és bekerültem és most itt vagyok. – válaszolt kérdésemre egy vállrántás kíséretével. Én pedig nagyokat pislogva meredtem rá.

- Te is a World of Dance tagja vagy? – kérdeztem még mindig csodálkozva. – Nem is mondtad, hogy táncolsz.

- Te sem.

- Jogos. – nevettem el magam, és teljesen megkönnyebbültem, hogy ismerek valakit a társaságból.

- Ezt megjegyeztem, hogy amúgy szó nélkül itt hagytál volna. – biggyesztette le alsó ajkát.

- Miért te éppen nem ugyan arra készültél? – néztem rá kérdőn, mire ő csak gondolkodó fejet vágott. Na meg, hogy még komolyabban nézzen ki az állát is elkezdte két ujjával dörzsölni.

- Nem tudhatod mire készültem.

- Ahogy te sem, hogy én mire készültem. – nevettem el magam gyenge próbálkozásán.

Ekkor szóltak az utasoknak, hogy foglalják el a helyüket, kössék be magukat, mert a gép pár perc múlva felszáll.

- Merre ülsz? – kérdezte Lucas, aki közben bekötötte magát.

- Ott arra, valamerre. – mutattam a hátsó székek felé. Ekkor pedig Lucas valamit mondott a mellette ülő srácnak, aki erre felállt a helyéről, és elindult arra, amerre igazából nekem kellett volna mennem. Hisz ott a helyem, vagy nem?

- Nem ülsz le? – nézett rám kérdőn Lucas, miután csak úgy álltam magam elé meredve, mert fogalmam sem volt, hogy mégis mit mondott a srácnak. Egyáltalán ismerte?

Leültem mellé, és bekapcsoltam az övemet. Pár perc múlva pedig éreztem, hogy a gép emelkedik.

Szorosan csuktam össze a szememet a furcsa érzésre. Ja, igen... Azt lehet elfelejtettem mondani, hogy még soha sem repültem. Azt hiszem ezt Lucas se tudta, mert csak arra lettem figyelmes, hogy felnevet mellettem.

- Figyelj engem nem zavar, hogy fogod a kezem sőt... Viszont lehetne kicsit lazábban? – még mindig nevetett rajtam.

- Hupsz, bocsi. – kaptam el hirtelen a kezem tőle, és éreztem, hogy még mindig kicsit emelkedtünk. – Csak én még... – kezdtem bele motyogva mondatomba, mert teljesen zavarba jöttem.

- Még nem repültél, sejtettem. – vigyorgott rám.

- Ne röhögj! – szóltam rá, mivel láttam a szemében, hogy igen szórakoztatónak tartja ezt az egész „még nem repültem” dolgot.

Az ember azt gondolná, hogy a majdnem három órás repülő út nem sok. Na, meg semmi káosz nem történhet. Hát...

Én ezt igen jól megcáfoltam, viszont mentségemre szóljon, hogy nem csak én voltam a hibás! Hanem Lukas is.

Tehát igen... Nem magától borult a narancslevem az előttem ülő ölébe, nem én voltam az, aki rohanva ment a wc-hez, majd toporogva várt öt percig, mivel nagyon nem akart onnan kijönni az előtte bent lévő ember. Őt inkább nem elemezném. Jobb, ha csak annyit mondok, hogy ha tehettem volna inkább kibírtam volna, míg leszállunk.

Szóval igen mozgalmas utunk volt, viszont egész sok dolgot megtudtam Lucasról. Ez pedig pozitívum. Vagyis azt hiszem ahhoz képest, amiket közben műveltünk annak nevezhető...

- Most nézd meg, hogy nézek ki!? – törölgettem nadrágomat, amin egy gyönyörű paca díszelgett.

- Elhiszed, hogy így még nagyobb lesz? – szökött magasba szemöldöke Lucasnak, mire én igazat adva neki a kezébe nyomtam a már szinte száraz zsebkendőt.

- Mégis mit csináljak vele?

- Nem tudom. – válaszoltam vállat rántva kérdésére, majd becsatoltuk öveinket, hisz végre elkezdtük a leszállást.

Mivel én útközben az ablak mellé kerültem kíváncsian néztem, ahogy egyre nagyobbakká váltak az épületek alattunk. Akaratlanul is elmosolyodtam, hisz...

Izgatott lettem a gondolatra, hogy nemsokára Miami utcáin fogok sétálni. Végre valami új helyen járhatok, és ténylegesen is kimondhatom, hogy vár rám a nagy betűs SZABADSÁG! Vagyis majdnem... Hisz a legtöbb időt a következő napokban a próbateremben fogjuk tölteni. 

14. Rész

Sziasztok! Meghoztam következő részt, amit ugyan megpróbáltam hamarabb hozni, de nem lettem tegnap kész vele. Viszont most itt van, és extra hosszú is lett. Úgyhogy nem is húzom tovább az 

időtöket, remélem tetszeni fog. :)

 

Jó olvasást! :)

Egy új élet kezdete

Lizzy

Az utóbbi pár napban Austinnal való kapcsolatom kezdett megjavulni. Azért azt nem mondanám, hogy olyan, mint volt, hisz azt hiszem olyan sosem lesz már...

A bőröndömet pakoltam be, miközben megakadt a szemem a falon lévő fényképen. Elmosolyodtam, majd odamentem hozzá. Óvatosan szedtem le a falról, majd azzal a kezemben ültem le a földre, hátamat pedig az ágynak döntöttem.

Ez a kép a napokban készült rólunk. Valamilyen fénykép automatába ültünk be és ott hülyéskedtünk vagy tíz percig. Én mindig is bírtam az ilyet, Austin meg... Hát ő inkább ment volna kosarazni, vagy deszkázni Alexel. Viszont kedvemért velem maradt. 

Elmosolyodtam a kis képkockákon, amik kiadták a nagyobb alakú, montázsszerű képet. Most, hogy újra jóba lettünk, én vetek véget ennek. Talán örülnöm kéne annak, hogy bekerültem, sőt... Biztos, de egyáltalán nem hittem volna, hogy nehéz lesz elmennem. A World of Dance az életem része lett. Körülbelül egy hét alatt rendeződött el minden, és felhívtak, hogy június 21.-én indulunk. Hát... Ma lenne az a nap, nekem pedig pakolnom kéne, és nem ezt a fényképet nézegetnem...

Még vetettem rá egy pillantást, majd az ágyamra helyeztem, és újra a bőröndömhöz léptem. Egymás után raktam bele a ruhákat, kiegészítőket, és egyéb szükséges dolgokat.

- Kész. – motyogtam egy sóhajtás kíséretével, azonban pár másodperc után rájöttem, hogy igen... Minden benne van, de bezárni nem lesz olyan könnyű. Visszahajtottam a bőröndre a tetejét, majd miután nem sikerült becipzáraznom, ráültem.

Ekkor kopogott valaki az ajtómon.

- Igen? - szólaltam meg, miközben tovább küszködtem a bőröndömmel.

- Te meg mit csinálsz? – állt meg előttem Austin. Kérdőn nézett rám.

- Nem egyértelmű? – mondtam, miközben már félig sikerült behúznom a cipzárt.

- Hát… ha az a magyarázat, hogy nem vasaltad ki a ruháidat, amiket vinni akarsz és így oldod meg, de... Teljesen egyértelmű. – nevetett rajtam, mivel éppen fogalmam sincs hogyan, de leestem a bőröndömről.

- Hahah, nagyon vicces. – motyogtam. Ő felém nyújtotta kezét, hogy felsegítsen, de én nem fogadtam el. Egyedül álltam fel, és rá sem nézve ültem le ágyamra. – Segítesz behúzni a cipzárt rajta? – kérdeztem.

- Tehát én szerencsétlenkedjek vele, mi? – szökött magasba szemöldöke.

- Ja, valahogy úgy. – dőltem neki az ágyamon lévő párnáknak.

- Popcornt ne hozzak? – kérdezte, miközben a bőröndhöz lépett. Én csak nevettem rajta, ő pedig folytatta azt, amit én elkezdtem.

Austin

- Tessék, így jó? – kérdeztem, a bőrönd felé mutatva, miután nagy nehezen, de sikerült behúznom a cipzárt rajta.

- Biztos. – válaszolt Lizzy, miközben az asztalánál matatott.

- Mit keresel? – léptem mellé.

- Ezt. – mutatta fel vigyorogva a kezében lévő repülőjegyet. Majd az ágyhoz lépett és onnan is elvett valamit, azonban azt nem láttam, hogy mi volt. Ezekkel a kezében ment oda táskájához, és belerakta őket.

- Kész vagy? – kérdeztem, miután felém fordult.

- Igen, azt hiszem. - nézett körül szobájában. – Hiányozni fog. – sóhajtott egyet. – Ne röhögj! – szólt rám, mikor meglátta, hogy elmosolyodtam rajta.

- Ez nem röhögés volt! – mentegetőztem.

- Igen persze. – mondta már ő is mosolyogva.

- Na, akkor gyere velem. – fogtam meg kezét és húzni kezdtem az ajtó felé.

- Mégis hova? – kérdezte meglepetten.

- Valahova. – tudtam, hogy ezzel az idegeire megyek.

- Pontosabban? – húzta ki kezét enyémből.

- Majd meglátod. – mondtam vigyorogva.

- Jó, de tudod, hogy utálom a meglepetéseket.

- Ezt nem fogod utálni. – kacsintottam egyet.

- Jól van Mahone, jól van... – nézett rám, miközben együtt indultunk el a lépcső felé.

- Szerintem ne azt vedd fel. – szóltam Lizzynek, mikor belebújt sarujába. – Ez jó lesz. – nyújtottam felé fehér cipőjét, ő pedig kérdőn nézett felém.

- Miért is? – kérdezte, miután nem mondtam magyarázatot.

- Mert. – válaszoltam vállat rántva, és elnevettem magam bosszankodásán.

- Ajánlom neked, hogy tényleg valami normális dologra akarj rávenni. – motyogta, miközben felvette cipőjét, majd egy „Elmentünk” kiáltással hagyta el a házat, én pedig követtem őt. Azonban nem kellett sokat menni, ahhoz, hogy megtudja mire készültem.

- Ez komoly? – kérdezte felém fordulva.

- Te mondtad egyik nap, hogy meg akarsz tanulni gördeszkázni. – pillantottam a guruló tárgy felé.

- És ez az enyém? – mosolyodott el, majd mikor bólintottam, felém sietett és megölelt. – Köszönöm. – suttogta fülembe.

- Nincs mit köszönnöd. – mondtam. – Akkor kezdhetjük? – kérdeztem.

- Persze, de nem ér kinevetni engem! – szólt rám egyből.

- Rendben. – bólintottam egyet, majd a gördeszkára léptem és kigurultam vele az utcára.

- Na, jó. Nem kell itt menőzni. – nevetett mögöttem Lizzy. Én csak fejemet rázva toltam elé a gördeszkát.

- Ott az enyém is. – néztem a kapuhoz döntött tárgy felé.

- Akkor hozd ide, és menjünk egymás mellett. – mondta, mire én kérdőn néztem rá. – Azt hiszed nem emlékszem semmire abból, amit régen tanítottál?

- Hát... Lehet, hogy emlékszel, de azóta nem gyakoroltad.

- Na, hozod? – helyezte egyik lábát a gördeszkára. Én pedig elmentem enyémért majd visszagurultam hozzá.

Lizzy

- Lássuk. – nézett rám mosolyogva, mintha érezte volna, hogy nem fog nekem menni egyedül. Én azért is meg akartam mutatni neki, hogy magamtól is tudok egy gördeszkával szimplán csak gurulni.

Egyik lábamat a gördeszkára helyeztem, másikkal pedig meglöktem magam, azonban csak pár másodperc kellett, ahhoz, hogy a tárgy kiguruljon alólam, én pedig egy jó nagyot zakóztam.

- Jól vagy? – jött oda hozzám Austin egyből. Hangján hallottam, hogy megijedt, de azért a szája szélén ott volt a mosolya is.

- Segítesz? – néztem a pár méterrel tőlünk lévő gördeszka felé.

- Pont ezért vagyok itt, nem? – mosolyodott el, majd felsegített a földről.

Innentől már csak úgy álltam a gördeszkára, hogy belé kapaszkodtam, és így nem is tudom miért, de sikerült rajta maradnom...

- Alex hol van? – kérdeztem, mikor egymás mellett ültünk gördeszkáinkon, és pihentünk.

- Valami csajjal találkozik ma. – válaszolt Austin kérdésemre.

- Igen? – lepődtem meg. – És én erről nem is tudtam...

- Miért is kellett volna? – nézett felém kérdőn Austin.

- Ilyeneket mindig is elmondott nekem. – magyaráztam.

- Hát most nem.

- És te ismered? – kérdeztem a lányra utalva.

- Nem.

- Na, majd kikérdezem erről Alexet, ha találkozunk. – mondtam, mire Austin elnevette magát. Azonban én elgondolkodtam ezen a mondatomon. „Ha találkozunk” Egyáltalán mikor fogunk mi találkozni? Este megy a gépem, teljesen ismeretlen emberekkel leszek körülvéve, ők pedig itt maradnak. Utolsó közös perceinkben, pedig nem a kikérdezéssel fogok foglalkozni...

- Lizzy? – Austin kérdő tekintetével találtam szembe magam. Előttem ált, kezét felém nyújtva.

- Igen. – mondtam fejemet kicsit megrázva.

- Csak szólni szeretnék, hogyha most nem állsz fel, telibe locsol egy locsoló. – mondta halál nyugodtan, én pedig túl lassan reagáltam mondandójára, mert már éreztem, hogy teljesen eláztam.

- Ezt még visszakapod! – motyogtam, miközben felálltam, hogy nehogy újra lelocsoljon.

- Kíváncsian várom. – nézett rám vigyorogva Austin.

- Igen? – néztem rá szemöldökömet felhúzva, és hirtelen fogtam meg karját, majd a locsoló felé húztam. Pár lépéssel tudtam csak közelebb húzni a szerkezethez, mert addigra Austin megtalálta egyensúlyát, és persze, hogy erősebb volt, mint én.

- Én nem leszek vizes, de te... – nézett mögém, én pedig felé ugrottam, mikor újra eltalált a locsoló. Ezzel a cselekedetemmel neki ütköztem, és ha nem fogott volna meg valószínű valamelyik irányba elestem volna. Lassan vezettem fel tekintetemet arcához, majd a szemébe néztem. Ő is így tett, és karjait szorosabban fogta körém. Én csak elmosolyodtam, majd eltávolodtam tőle.

- Most már te is vizes vagy. – vigyorogtam, mikor láttam, hogy pólója teljesen elázott elől, ahogy megöleltem, és igen... Mivel fehér volt át is látszott.

- Most már nem. – mondta egy kacsintás kíséretével, miközben már le is vette felsőjét, és felém dobta. Én elkaptam azt, viszont lehet kicsit több ideig néztem őt, mint kellett volna.

- Megyünk vissza? – kérdezte, miközben maga elé rakta a gördeszkáját.

- Csak ha megint fogsz. – mondtam. – Különben én gyalog megyek. – ezzel pedig a nemrég történt esésemre céloztam. Ő csak bólintott egyet, majd kezébe vette gördeszkáját, és mellém lépett.

Ugyan úgy indultunk vissza, mint ahogy jöttünk. Viszont most néha-néha már egyedül is ment ez nekem.

***

- Elizabeth Bradley, nem megmondtam, hogy időben gyere vissza, bárhova is mész? Le fogod késni a géped! – lépett elénk anya, mikor bementünk a házba. Igazán kedves fogadtatás.

- Még van egy óránk odaérni. Különben is, nem fognak itt hagyni.

- Ebben nem lehetsz olyan biztos. – szólt rám. Én csak egy nagyot sóhajtva indultam fel az emeletre, Austin pedig jött utánam. Hallottam, hogy nevetett az előző incidensen.

- Biztos mindent bepakoltál? – kérdezte bőröndömet megfogva.

- Ha nem akkor így jártam. – mondtam, miközben körbenéztem szobámban.

***

Egy óra múlva már a reptéren kerestük, hogy hol kell majd beszállnom a gépbe. A bőröndömet leadtuk, csak a táskám maradt nálam, benne a repülőjegyemmel.

Austin a vállamat átkarolva állt mellettem, én pedig reménykedtem abban, hogy Alex valahol felbukkan majd. Azonban miután egyre több idő eltelt, kezdtem elhinni, hogy tényleg nem fog eljönni.

- Lizzy. – szólalt meg halkan mellettem Austin. Én kérdőn néztem rá, de ő más irányba tekintett. Mikor megláttam miért szólt, mindenki figyelmét magamra terelve rohantam oda Alexhez.

- Azt hittem már el sem jössz. – motyogtam, miközben megöleltem.

- Te ilyeneket gondolsz rólam? – nézett mélyen a szemembe.

- Nem csak... Mindegy. – ráztam meg fejem.

- Austin elmondta hol voltam, mi? – nézett a tőlünk nem messze álló barátunk felé.

- Igen. – mondtam, mire ő egyet sóhajtott. Én kérdőn néztem rá, de ő csak vállamon átkarolt és így indultunk vissza a többiekhez.

- Zavar ez téged Lizzy? – kérdezte Alex, mikor Austinhoz értünk.

- Mármint mi?

- Hogy randim volt, egy csajjal.

- Te most... Mi van? Miért zavarna? – nem értettem ezt az egészet.

- Én megmondtam! – fordult Alex Austin felé.

- Elmagyaráznátok, hogy mi folyik itt? – kérdeztem és már tényleg elvesztettem a fonalat. Tekintetemet közöttük kapkodtam, míg végül Alex szólalt meg először.

- Austinnal egyik nap beszélgettünk és kicsit érdekessé vált a téma, mert...

- Na, jó mivel folyton itt ölelgettétek egymást, meg puszilgattad gondoltam, hogy lehet együtt vagytok, csak elfelejtettétek velem közölni. – hadarta el egy szuszra Austin. Szemöldököm az égnek szökött, és csak néztem rá, teljesen ledermedve.

- Te most... Mégis miért hitted ezt? Mindig is ilyen volt Alexel a kapcsolatunk, és amióta elmentél csak még szorosabb lett. Azonban soha nem éreztem többet, mint barátság.

- Én megmondtam, hogy nincs semmi és tuti csak félreérti ezt az egészet! – mondta Alex egyből, mikor ránéztem. Majd egy gondolat kúszott fejembe, amin elmosolyodtam.

- Te most féltékeny voltál Alexre? – gondolkodtam hangosan és vigyorogva néztem Austinra. Ő zavarában beletúrt hajába, én pedig csak közelebb léptem hozzá.

- Am srácok azt hiszem én... Uhm... megyek. – motyogta Alex, miután Austinnal csak álltunk egymással szemben és... Néztük egymást? Nem. Olyan volt, mintha szavak nélkül beszéltünk volna.

- Nem mész te sehova. – karoltam át Alex vállán hirtelen, és egyszerre öleltem meg őket. – Hiányozni fogtok. – mondtam halkan.

- Te is. – teljesen egyszerre mondták, amin mindhárman nevettünk.

- Vigyázz magadra. – szinte suttogta Austin.

- És hívj egy héten legalább kétszer. Háromszor... – tudtam, hogy Alex még folytatná ezt a számolást.

- Ja, és aztán végül nyolcnál állnál meg és rájönnél, hogy az egy héten lehetetlen, ha egy nap egyszer hívlak. Nyugi. Hívni foglak, mindkettőtöket. – mondtam, miközben kibontakoztunk az ölelésből. 

Táskámat megigazítottam vállamon, miközben kapkodtam közöttük tekintetem. Adtam egy puszit Alex arcára, majd Austinhoz léptem, és még magamat is megleptem cselekedetemmel.

Ajkaim érintették övéit és ugyan csak pár másodperc volt, de mégis annyi érzés ment keresztül rajtam...

- Köszönöm a mai napot. – éreztem, hogy kicsit elpirultam.

- Nincs mit köszönnöd. – mondta mosolyogva, és újra megölelt.

- Egyszer tényleg megtanulok normálisan egyedül gördeszkázni. – motyogtam miközben csukott szemmel szívtam be illatát.

- Olyan profi leszel majd benne, hogy hűű. Száguldani fogsz. – elnevettem magam azon, ahogyan ezt mondta.

- Ezt te sem gondoltad komolyan. – léptem kicsit hátrébb, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Hát... Inkább úgy mondom, hogy félig komolyan gondoltam. – mondta vigyorogva.

Még egy utolsó pillantást vetettem feléjük, majd a nőhöz léptem.

- Mehetünk. – mondtam halkan, mire ő motyogott valamit.

Egy utolsót intettem a srácoknak, és ezután már nem néztem vissza.

Tudtam, hogy igen hosszú idő után fogunk csak találkozni, de nem hittem volna, hogy tényleg ennyire nehéz lesz őket itt hagyni. Hisz most csakis magamra fogok tudni számítani. Viszont az életem legizgalmasabb része talán csak ezen a napon kezdődik. Vigyázz Miami, mert jövök!

13. Rész

Sziasztok! Itt a következő rész. Remélem tetszeni fog.                                                                                                  Jó olvasást! :)

Az eddig épített fal...

Austin

Lizzy kezdett bepánikolni, amiatt, hogy az óriáskerék megállt. Ugyan értesítettek mindenkit, hogy pár perc és megoldják a problémát.

Nem voltak sokan rajtunk kívül. Akik majdnem teljesen lent jártak már, azok szimplán kimásztak a kabinból, vagy minek nevezik ezt. Hát... Mi azért ehhez túl magasan voltunk.

- Még jó, hogy ők alszanak. – néztem Mattyék felé, akik még mindig mélyen aludtak.

- Hidd el, ezt nagyon királynak gondolnák mindketten. Jobb lenne, ha én aludnék, és nem tudnék erről. – mondta egy sóhaj kíséretével Lizzy.

- Akkor aludj. – néztem rá.

- Igen persze, szerinted képes is lennék rá? – nevette el magát.

- Miért ne? – mosolyodtam el, miközben őt néztem. Ahogy nevetett, és ahogy felém nézett. Nem tudom, lehet csak képzeltem, de olyan volt, mintha úgy tekintett volna rám, mint régen...

Mikor már egy ideje csak néztük egymást, ő öccse felé pillantott. Én akaratlanul is elmosolyodtam reakciója miatt.

- Újra megyünk. – mondtam, mikor éreztem, hogy haladtunk lefele.

- Végre. Soha többet nem ülök fel erre. – csak nevettem rajta, mire ő hirtelen boxolt bele vállamba. – Nem ér kinevetni. – szólt rám, de a végén ő is elmosolyodott.

Olyan fél óra múlva, már Lizzyék háza felé sétáltunk. Ő vitte Matty-t, én pedig Dana-t. Fogalmam sincs hogy, de simán aludtak tovább így is.

- Jó alvókájuk van.

- Az biztos. – mondtam nevetve.

- Te most nálunk alszol nem? – tette fel kérdését, ami igen meglepett.

- Nem tudom, nem terveztem.

- Szerintem egyszerűbb lenne, de ahogy te akarod. – mondta.

- Még meggondolom.

- Rendben. – mosolyodott el, majd kinyitotta az ajtót. – Matty, menj lezuhanyozni, aztán irány az ágy. – mondta öccsének, aki laposakat pislogva, de elindult felfele a lépcsőn, Danaval együtt. – Kérsz valamit inni? Talán enni? – nézett felém, majd a konyhába ment. Én követtem őt.

- Egy pohár vizet kérek. – ültem fel a pultnál lévő bárszékek egyikére. – Kösz. – mondtam, mikor elém rakta a vízzel teli poharat. – Szerintem én itt aludnék, ha nem baj. - mondtam

- Dehogy baj. Viszont te húzod fel az ágyneműt. – mondta egyből.

- Te nem változtál. – nevettem el magam.

- Hogy őszinte legyek, te sem. Vagyis... Eddig még nem tapasztaltam. – rakta be poharunkat a mosogatóba, majd együtt indultunk fel az emeletre.

Lizzy

Az emeleten lévő folyosón teljesen sötét volt. Ebből arra következtettem, hogy öcsém és Dana már rég alszanak az ágyukban. Vagyis ágyban, hisz simán elférnek egyben ketten.

Miután Austinnak előkerestem párnahuzatot, meg takaróhuzatot, amire mondjuk, nem sok szükség van nyáron, de mindegy... Szóval miközben ő megcsinálta alvóhelyét, én elmentem fürödni. Először fogat mostam, majd utána álltam be a zuhany alá.

Ahogy a meleg víz végig folyt testemen, nagyon jól esett. Azonban sietnem kellet és már nagyon vártam, hogy bedobhassam magam az ágyamba. Igyekeztem a hajamat nem összevizezni, és olyan tíz perc múlva, már végeztem is. Vagyis... Majdnem. Hisz a pizsamámat szobámban felejtettem. Egy nagyot sóhajtottam, hisz ha nem így történt volna ez az egész, nem is én lettem volna. Úgyhogy magam köré tekertem törülközőm, és a végénél összefogtam, hogy véletlen se essen le rólam.

A hideg kilincsért nyúltam, majd kinyitottam az ajtót. Azonban ekkor hirtelen ütköztem bele valakibe. Ugyan az illatából egyből tudtam ki volt az.

- Öhm... Bocsi. – motyogta zavartan.

- Semmi. – éreztem, hogy pirulok. Hiba volt a szemébe néznem. – Én... Megyek, bent felejtettem a pizsamám a szobámban. – én is csak motyogtam, és láttam rajta, hogy elmosolyodik, ahogy kitértem előle és elindultam szobám felé. Éreztem hátamon pillantását, de én csak mentem előre, és minél előbb el akartam érni célomat.

Szobámba érve, gyorsan kaptam magamra a rövidnadrágom és a felsőm, majd a papucsomba belebújva léptem ki újra ajtómon. Valamiért megint szomjas lettem, de igazából inkább csak gondolni sem tudtam az alvásra. Kiszállt szememből az álmosság, ha ez egyáltalán lehetséges. Azonban, mivel kissé fáztam, hamar visszamentem szobámba, de a pohár vízzel együtt, amit pedig az éjjeliszekrényemre helyeztem. Épp bebújtam a takaróm alá, mikor kopogtak ajtómon.

- Lizzy. – suttogta valaki, vagyis tudtam, hogy Austin volt az.

- Igen? – én is halkan beszéltem, de biztos hallotta, mert egyből benyitott. Azonban nem számítottam arra, ahogyan ő fel volt öltözve, vagyis nem volt. Na, jó... Egy törülköző volt köré tekerve.

- Am izé, bocsi, hogy zavarok, de tudsz adni valami ruhát. – mondta hajába túrva. Hát én esküszöm, hogy meg akar ölni... – gondoltam magamban, miközben kimásztam a melegséget adó takaróm alól és a szekrényemhez mentem. 

– Ez jó lesz? – léptem elé pár perc múlva egy bő pólóval és egy melegítőgatyával a kezemben. Ő csak bólintott egyet, majd miközben ő nyúlt a ruhákért, én akaratlanul is végignéztem rajta.

Nem rég azt mondtam neki, hogy semmit nem változott. Hát... Tévedtem.

Amikor elment, körülbelül egy éve, nem volt ennyire kidolgozott felsőteste, és... Be kell vallanom, hogy észveszejtően jól nézett ki akkor is, de most...

Arra figyeltem fel, hogy a nevemet mondogatja.

- Bocsi, csak elbambultam. – mondtam, ami először eszembe jutott.

- Azt látom. – kúszott egyre nagyobb mosoly arcára. Gratula Lizzy, ezt ennél jobban nem csinálhattad volna. – Akkor jó éjt. – mondta.

- Jó éjt.

Miután kiment a szobámból, én az ajtómnak dőltem és úgy csúsztam egyre lejjebb. Majd mikor éreztem, hogy már ülök a földön, lábaimat felhúztam, és körbeöleltem őket. Csak bambultam és gondolkoztam...

Hisz az eddig épített falam, vészesen kezdett leomlani. Ebben a pár órában, teljesen elvesztettem a fejem vagyis...

Most nem az eszem irányított. Viszont ha nem az, akkor... Mindegy, a lényegre török.

Fogalmam sincs, mit érzek, de valamiért ez ma este még bonyolultabbá vált nekem. Hisz haragudnom kéne rá az Emilys ügy miatt. Viszont valahogy nem megy. Úgy érzem én tehettem erről, de...

Valamennyire ő is tehet róla, nem csak én, hisz ő hívta fel és ő találkozott vele, és még ki tudja mit csinálhattak... Na, jó befejeztem. Nem kombinálok, bár úgy is folytatni fogom...

Szememet behunytam, mielőtt felálltam volna. Semmire nem vágytam, csak arra, hogy újra a meleg takaróm alatt lehessek. Nem tudom miért, de fáztam. Még úgy is, hogy meleg nyári este volt.

Ahogy kényelembe helyeztem magam, leoltottam az éjjeliszekrényemen lévő lámpámat, és lehunytam a szemem. Még így is ezernyi gondolat volt a fejemben, ami kicsit zavart is, mert én aludni szerettem volna végre. Viszont valahogy igen hamar eljutottam az álomvilágba.

12. Rész:

Sziasztok! Bocsánat, hogy csak most hozom a 12. részt. Viszont mivel késtem vele, direkt hosszabbra írtam. Remélem tetszeni fog.

                                                                               Jó olvasást! :) 

Felelsz vagy mersz?

 Lizzy

A kibontott borítékkal a kezemben ültem a kanapén a nappaliban. Nem, még meg sem néztem mit rejt, vagyis... Azt tudtam mit rejt, de hogy pozitív vagy negatív dolgot írtak bele, már nem. Austin valahova elment öcsémmel, így kettesben maradtam Alexel. Amit egyáltalán nem bántam. 

- Mi az a kezedben? – ült le mellém hirtelen, ezzel engem kicsit megijesztve. Elmosolyodott, mikor közelebb húzódtam hozzá, és fejemet a vállára hajtottam.

- A levél, amiben az áll, hogy felvettek-e vagy nem. – motyogtam. Ahogy ezt kimondtam legjobb barátom kikapta a kezemből a borítékot, majd felállt és kihúzta belőle a félbehajtott A4-es lapot. – Nem akarom hallani sálálálálááá.  – fogtam be füleimet, miközben össze-vissza kezdtem énekelgetni. Még mindig nem álltam készen arra, hogy megtudjam mi áll benne. Alexen láttam, hogy gyorsan fut végig a sorokon, azonban arcáról semmit nem tudtam leolvasni. – Igen vagy nem? – kérdeztem szinte suttogva, ő pedig lassan nézett fel rám. Rántott egyet vállán, majd visszadugta a borítékba a papírt.

- Olvasd el és megtudod. – válaszolt a kérdésemre úgy, amire egyáltalán nem számítottam.

- Ne csináld ezt! – nyafogtam, és ekkor lépett be Austin két oldalán egy-egy gyerekkel, vagyis az öcsémmel és egy másik kissráccal, kinek nevét nem tudom.

- Mit ne csináljon? – kérdezte Matty vigyorogva.

- Drága nővéred nem meri elolvasni ezt a levelet. – emelte feljebb a borítékot kezében, hogy jelezze, arra gondol. Austin kérdőn nézett rám, majd Alexre.

Legjobb barátom odament hozzá, majd valamit súgott a fülébe. Biztos voltam abban, hogy elmondta neki. Austin csak elnevette magát, majd felém nyújtotta a borítékból újra kivett papírt.

- Szerintem ezt olvasd el. – mondta mosolyogva. Én vonakodva, de elvettem tőle a levelet, majd széthajtottam. Lassan kezdtem el olvasni. Csakis azt az egy mondatot kerestem, ami választ ad kérdésemre.

Austin

Lizzy látszólag gyorsan, de mégis igen lassan olvasta a levelet és biztos voltam abban, hogy nem is figyel arra, ami áll a levélben. Csupán csak a bizonyos mondatot kereste, amiben választ kap kérdésére. Ugye igazam van? Biztos, hogy igazam van...

Matty egy kicsit meghúzta kezemet, hogy jelezzen nekem. Kérdőn néztem rá, majd rájöttem mit szeretne.

- Mégis mi az? - suttogta fülembe, miután lehajoltam hozzá.

- Szerintem pár... – kezdtem bele a mondatba, de nem tudtam befejezni, mert Lizzy örömében sikított egyet. Én egyből felnéztem rá, ennek hallatán. Ő vigyorogva bámulta a kezében lévő lapot vagyis... Eddig.

Hirtelen ejtette el azt, ami így a szőnyegre hullott és egy halk hanggal jelezte, hogy mikor ért le. Mind eközben ő kapkodta tekintetét köztem és Alex között. Azonban Lizzy hirtelen rohant oda Alexhez, és megölelte őt. Nem is tudom...

Talán megfordult a fejemben az, hogy kicsit elgondolkodott előtte. Hogy talán még engem is megölelt volna. Talán... Mindig ez a talán, ami már az idegeimmel játszik...

Alex rám nézett Lizzy válla felett, én azonban inkább a két kissráccal foglalkoztam. Vagyis mentem beszélni Anne-vel, hátha velünk jöhet Dana is a vidámparkba este.

Lizzy

- És ez akkor hogyan is fog működni? – kérdezte Alex, miután leültünk egymás mellé a kanapéra.

- Hát... Túl sok mindent én sem tudok a World of Dance-ről de az biztos, hogy nagyon jó lesz. – mondtam vigyorogva. – Na, jó igazából...

- Mi az? – nézett rám kérdőn és én meg kénytelen voltam egyből elmondani az igazat.

- Valószínűleg már pár napon belül nekem mennem kell. – válaszoltam, nem túl pontosan először. – Messze, fogalmam sincs merre. Talán Miami, L.A., ki tudja, lehet más kontinensre is. – valahogy eltűnt a mosolyom a gondolatra, mivel igazából csak most döbbentem rá, mire is vállalkoztam.

- Hé, ezért most nehogy szomorú legyél. – mosolyodott el Alex, azonban láttam rajta, hogy ez a „milyen messze?” kérdés, őt is megfogta... – Biztos vagyok benne, hogy mindent meg tudunk oldani. – halvány mosoly jelent meg az én arcomon is, mikor ezt kimondta. Megnyugtatott, egyszerűen elhittem neki. Szorosan öleltem meg, miközben becsuktam a szemem és beszívtam illatát. A megszokott Alex illat. Próbáltam elraktározni az időkre, amikor sokáig nem fogunk találkozni.

- Ez egy nagy buli lesz. Táncolni fogsz minden nap és járod a világot. Kell ennél több? – fogalmam sem volt, hogyan tudja ilyen könnyen felfogni ezt az egészet...

- Őszintén? – néztem rá kérdőn. – Kell. – szinte suttogtam, és láttam rajta, hogy értette mire céloztam ezzel.

Ekkor Matty vigyorogva rohant be boldogan a nappaliba.

- Négyen megyünk, négyen megyünk. – kiáltozott, majd az ölembe ült. – Négyen megyünk vidámparkba, mit nem értetek ezen? – mondta nevetve, mikor mindketten csak néztünk rá, hogy mégis miről beszél.

- Ki a negyedik? – kérdeztem kíváncsian.

- Dana. – mondta vigyorogva, én pedig elnevettem magam azon, hogy mennyire boldog lett ettől.

***

Amikor kiderült, hogy négyen megyünk vidámparkba, örültem neki azonban... Ez nem is olyan egyszerű menet két gyerekkel együtt, amikor Mi ketten nem éppen a legjobb kapcsolatban vagyunk. Hisz van, mikor a két gyerek két különböző helyre szeretne menni. Ezt valahogy mi nehezen tudtuk megoldani…

- Én arra akarok felülni! – mutatott Matty egy fogalmam sincs mire. Komolyan... Nem tudom mi lehetett az.

- Először is... – néztem rá.

- Szeretnék. – motyogta izgatottan.

- Másodszor pedig meg kéne tudnom, hogy egyáltalán mi az.

- Kis hullámvasút. – szólalt meg mellettem Austin. – Vagyis inkább gyerek. – nézett a vidámparki játék felé. Követtem tekintetét és láttam, hogy csak Matty korúak voltak rajta.

- Rendben, de semmi szeleburdiság ott fent! – mutattam a számomra még mindig ijesztő hullámvasútra. – Mi addig itt megvárunk titeket. – mondtam egyszer Matty-re, egyszer Dana-ra nézve.

- Rendben! – válaszolták, és már be is álltak a gyerekekből álló sorba.

Én egy nagy sóhajjal indultam el a legközelebbi pad felé, majd mielőtt leültem volna kérdőn néztem Austinra, hogy ő nem jön-e. Egy halvány mosoly jelent meg arcán, és elindult felém. Én pedig akaratlanul is követtem szememmel mozdulatait. Ahogy sétál, majd megáll, és végül mellém ül.

- Gratulálok, hogy sikeresen felvettek, bármi is az. – mondta pár perc csönd után, és csak bámult maga elé.

- World of Dance. – felém pillantott, mikor megszólaltam. Kíváncsian fürkészte tekintetem. – Nem sok mindent tudok róla. A lényeg, hogy ez egy igen nagy és ismert rendezvény a táncvilágban. Csak a legjobbak kerülhetnek be, mármint úgy látszik, van pár kivétel, mert én nem tartozom a legjobbak közé. – mikor ezt kimondtam fejét rázva mosolyodott el. – Hé, szerintem így van és kész. – szóltam rá.

- Igen persze. – mondta, és egyre nagyobb mosoly volt arcán. A mosoly... Mindegy.

- Szóval, ahogy Alex fogalmazott ez egy „nagy buli” lesz. – mutattam az idézőjelet kezeimmel, miközben folytattam a magyarázást. – Tánc minden nap, és ki tudja, merre járok majd. Hisz ez attól függ, hol lesznek ilyen rendezvények, vagy talán háttértáncos felkérések.

- Tehát a világon bármerre vihetnek téged.

- Nem csak engem. – javítottam ki.

- Jó, de engem mások nem érdekelnek. – vágta rá egyből. Én pedig nem értettem. Most talán aggódni kezdett? Mégis miért aggódna, nem vagyok normális, hogy ilyenre gondolok. – Ugye azt tudod, hogy ez igen kemény lesz.

- Ennél már keményebb dolgokon is keresztülmentem, ezt már most tudom. – mondtam gúnyosan. Ő csak újra elvette rólam tekintetét, és a gyerek hullámvasút felé nézett. – Ott jönnek. – mutatott Mattyék felé, és felállt mellőlem. Én szó nélkül követtem őt, és nem értettem semmit. Vagyis de... Lehet miattam lett hirtelen ilyen, de legalább elmondta volna, hogy igazából mit gondol.

Miközben én csöndben mentem mögöttük, ők hárman előttem már meg is beszélték mire ülünk fel. Óriáskerék. Jó is lenne, ha nem lenne tériszonyom...

A sor nem volt hosszú, hisz már igen későre járt. Hamar beültünk egy kabinba, vagyis nyitott volt, de tetővel rendelkezett. Na, jó nekem kabin és kész...

Én igyekeztem nem a széléhez ülni, azonban mégis oda kerültem, Austin pedig mellém. Matty és Dana, pedig csak helyet foglaltak velünk szemben és néztek ránk.

- Felelsz vagy merszezzünk. – szólalt meg öcsém.

- Hogy mit? – néztem rá kérdőn.

- Felelsz vagy mersz. Nem ismered? – lepődtek meg mindketten.

- Ismerem. Inkább az a kérdés, hogy ti honnan ismeritek?

- Néha szoktunk ilyet játszani suliban. – válaszolt vállat rántva Dana. Austin elnevette magát azon, hogy ennyire kiakadtam. Viszont én nem tartottam ezt ilyen viccesnek. Már, mint nekem nem tetszett, hogy másodikban ilyet játszanak... Bár lehet, én vagyok már túl öreg. Na, jó. Ez még viccnek is rossz volt.

- Matty felelsz vagy mersz? – kérdezte Austin hirtelen, mire én próbáltam csúnyán nézni rá, hisz ahh… Látta, hogy nem támogatom ezt az ötletét öcsémnek.

- Merek. – válaszolt a kérdésre vigyorogva öcsém.

- Ki kell bírnod nevetés nélkül, ahogy megcsikizlek. – mondta el a feladatot Austin, mire öcsém csak nagy szemekkel nézett rám.

- Te akartál ilyet játszani. – nevettem el magam, hisz sejthettem volna, hogy Austin ennyivel le fogja tudni ezt a játékot...

Matty hangosan kacagott fel, mikor Austin csikizni kezdte, Dana pedig próbált segíteni barátján. Azonban nem járt sok sikerrel.

Pár perc múlva Austin visszaült mellém, öcsém pedig csak szúrós szemekkel nézett rá.

- Nem játszom veled több felelsz vagy merszet. – mondta, majd felém nézett. – Nem megyünk haza? – kérdezte egy ásítás kíséretével.

- Mint ahogy látod, innen nem nagyon tudunk hazaindulni. – hiba volt kinéznem, hogy milyen magasan lehetünk, mert megszédültem a látványtól. Austin ezt észrevehette, hisz megfogta a karomat.

- Jól vagy? – kérdezte halkan. Én csak bólintottam egyet.

- Csak kicsit magasan vagyunk. – motyogtam, miközben behunytam a szemem.

- Ne figyelj rá, eddig se volt semmi, míg az öcséddel foglalkoztál. – próbált megnyugtatni.

- Eléggé elfáradtak. – néztem Matty és Dana felé, akiknek pár perc is elég volt, hogy elaludjanak.

- Csodálod? – nézett rám kérdőn Austin. Csak fejemet ráztam válaszként.

- Mikor érünk már le?

- Nem tudom. – válaszolt vállat rántva, majd lenézett. Én már a gondolatra is behunytam a szemem, hogy most milyen magasról láthatja a lent lévő dolgokat. - Elvileg olyan fél óra, míg körbe ér. – mondta. - Vagy lehet kevesebb, nem tudom...

- És ezt csak úgy elfelejtették közölni mielőtt beszálltunk, hogy ilyen sok idő? – kérdeztem, és már tényleg nagyon zavart, hogy még mindig ilyen magasan voltunk.

- Gondolom nem nagyon szoktak tériszonyos emberek felszállni erre. – én csak fejemet ráztam megjegyzésére.

- Austin? – bámultam kifele. – Nem gondolod, hogy van valami nem megszokott történés itt? – kérdeztem, mikor rájöttem, hogy nem csak képzelődtem. Ő még mindig kérdőn nézett felém. – Mi nem haladunk. – motyogtam. Ekkor pedig ő is észrevette gondomat... 

11. Rész

Sziasztok! Itt a következő rész. Remélem tetszeni fog.

                                                                              Jó olvasást! :) 

Akkor Austin is jön?

 Lizzy

A hét további része számomra már szinte őrjítően lassan telt. Mivel most már iskola sincs, mert hivatalosan is elkezdődött a nyári szünet. Juhúú...

Nem, valahogy nem így kéne reagálnom erre, de bevallom őszintén, hogy inkább járnék iskolába, mint hogy egész nap Őt kelljen kerülgetnem. Igazából már én sem vagyok biztos abban, hogy mi a helyes és mi nem. Fogalmam sincs mit kéne tennem, és... Azt sem tudom, hogy Ő mit gondol.

Mondjuk hogyan is tudnám, ha egy szót nem beszéltünk a plázában történtek óta.

- Lizzy, ezt leraknád a nappaliban lévő asztalra? – nyomott anya hirtelen a kezembe két popcornnal teli tálat. Hát igen... Azt elfelejtettem megemlíteni, hogy ugyan dög unalom volt az egész hét azonban ma felpörögtek az események. Így vasárnapra, már ideje is volt azt hiszem...

Matty szülinapját ünnepeljük ma utólag, hisz jó pár napja volt már az a bizonyos nap. Ő választott úgy, hogy tőlünk sem kap semmit a „nagy buliig”, ahogy ő fogalmazott. Úgyhogy már én is bekészítettem ajándékát, ami ugyan nem nagy dolog, de tudom, hogy örülni fog neki. Gondosan dugtam el az ágyam alatt, hisz az a legbiztosabb hely, nem igaz?

Miután elvégeztem a rám bízott feladatot, visszamentem a konyhába, hátha valamiben még tudok segíteni.

- Reszelnél sajtot? – tolta elém anya egyből a tálat, a reszelőt, és persze a sajtot is, miután leültem az asztalhoz. Csak bólintottam egyet és neki is láttam a munkának.

Ugyan néha szünetet tartottam; mert leszakadt már a kezem a folytonos reszeléstől; de egész hamar végeztem is vele.

- Lizzy leveled jött. – dobta elém anya a közepes méretű borítékot, én meg kérdőn néztem rá. Hisz soha sem szoktam levelet kapni...

Austin

- Biztos vagy te abban, hogy Anne el is engedi Matty-t veled ide? – kérdezte Alex már ezredszerre.

- Most miért ne engedné el? Ez csak a vidámpark. – pillantottam fel a bejárat feletti táblára.

- Ahol igen sok ember lesz ma este.

- Tudok rá vigyázni, rendben? – néztem rá, majd már mi következtünk a sorban. - Te is jössz majd? – kérdeztem barátomat, de ő csak egy fejrázással válaszolt. – Egy gyerek és egy diákjegyet kérek ma estére. - mondtam a fiatal nőnek. A szemei kikerekedtek, mikor felnézett rám.

- Am... Izé… Szóval egy diák és egy gyerek jegy. – rázta meg kissé fejét, miközben a kezével matatott. Teljesen szétszórttá vált.

- Minden rendben? – kérdeztem.

- Igen persze csak... – kezdett bele mondatába, azonban pár pillanatra csönd telepedett közénk. – Bocsánat, csak tudod a lányom nagy rajongód, és ha most nem kérek tőled legalább egy aláírást, akkor...

- Adjon egy papírt meg egy tollat és feladat teljesítve. – vágtam közbe. – Ha felhívja, még beszélek is vele. – Alex megbökte a vállam, hogy mégis mi ütött belém, de én csak vigyorogva fordultam vissza a nő felé. Magam sem tudom, de ha a lány anyukája ennyire hogy is mondjam... talán zavarba jött? Akkor a lánya igen nagy rajongó, és én pedig szeretek örömet okozni a rajongóimnak. Azt hiszem csupán ennyi a magyarázatom.

- Biztos? – kérdezte, azonban már nyomkodta is a telefonját. – Kicsöng. – mondta halkan, mintha már fel is vette volna a lánya a telefont.

A fülemhez emeltem a készüléket, majd vártam. Olyan három csörgés után fel is vette.

- Szia anya! – szólt bele egy lány, kinek szinte csilingelő hangja mosolyt csalt arcomra. A fiatal nő, akinek nevét még nem tudtam rájött, hogy miért nézek rá kérdőn.

- Alissa. – mondta mosolyogva.

- Hello Alissa. – szóltam bele.

- Anya ez nem vicces, ne játszd el ezt velem másodszor is! Egyáltalán nem vicces. – mondta, és hallottam a hangján, hogy kicsit mérges lett.

- Austin a nevem, de ha neked úgy tetszik, lehetek anya is. – mondtam.

- Úristen. – csak ennyit mondott, vagyis inkább suttogott.

- Mi van? Ki az? Hahó. – ezek és ezekhez hasonló mondatokat hallottam, azonban biztos voltam abban, hogy a többi lány végig Alissa mellett volt.

Miután vagy tíz percet beszéltem a lánnyal telefonon, mögöttünk a sor egyre hosszabb lett, úgyhogy el kellett köszönnöm tőle, amit talán még bánok is, hisz bármilyen meglepő pár perc után teljesen normálisan is tudtunk beszélgetni.

A két jegyet zsebembe raktam, majd elindultunk a Bradley ház felé. Ugyan tudtuk, hogy már el is késtünk. Hisz délután 3 óra volt, és akkorra kellett volna oda érnünk.

Mikor beléptünk a ház ajtaján, egy számomra még ismeretlen gyerek futott felénk. Ha nem léptem volna egyet hátra talán még nekem is jött volna. Alex nevetett ügyetlenségemen, én pedig csak fejemet rázva indultam meg a nappali felé.

- Austin, Austin, nézd mit kaptam Lizzy-től! Ma este megyünk! – futott hozzám Matty, ahogy meglátott. Kezében két vastagabb, kis téglalap alakú papírt tartott. Azt láttam, hogy valami jegyek lehetnek, de esélyem sem volt elolvasni, mégis hova szóltak, hisz Matty rohant is Alexhez, hogy vele is közölje a jó hírt.

Legjobb barátom felnevetett, mikor meglátta, hogy Matty mit mutogatott, és ekkor biztos voltam benne.

Mi Lizzyvel ugyan azt az ajándékot vettük az öccsének.

- Tőled is kapok valamit? – jött oda hozzám a legkisebb Bradley nagy mosollyal az arcán.

- Matty, ilyet nagyon nem illik! - szólalt meg Lizzy, miközben elment mellettünk és leült a kanapéra. Egy borítékot szorongatott kezében, ami már fel volt bontva, de ő mégis azt szorongatta...

 Tekintetünk találkozott, de csak pár másodpercre, hisz ő egyből inkább a tévét nézte, ahol valami borzalmas mesefilm ment. Ezt ő is észrevette, és hallottam, hogy felsóhajtott egyet. Akaratlanul is elmosolyodtam rajta, miközben leültem az egyik fotelba. Azonban éreztem, hogy Matty még mindig előttem állt és nézett engem.

- Hát, ami azt illeti, igen. Viszont egyetlen egy gond van vele. – lassan húztam ki zsebemből a két jegyet. Ezután pedig semmit se tudtam mondani, mert Matty egyből kikapta őket a kezemből és odarohant nővéréhez.

- Nézd, nézd! Ez ugyan olyan, mint amit tőled kaptam! – mondta boldogan, miközben odarohant a kanapéhoz. Azonban mikor Lizzy meglátta a két jegyet, teljesen lefagyott. Rám pillantott, én pedig megrántottam a vállam.

- Azt hiszem, hármasban mentek ma este vidámparkba. – mondta vigyorogva Alex.

- De jó, akkor Austin is jön? – kérdezte Matty, miközben szinte csillogott a szeme, annyira örült ennek az egésznek.

- Igen, én is megyek, törpe. – válaszoltam kérdésére, miközben hirtelen álltam fel és felemeltem a földről majd megpörgettem a levegőben. Ő, mint mindig hangosan kacagott, majd mikor a lába újra érintette a talajt, szorosan fogta meg kezemet, hisz elszédült a sok forgásban. 

10. Rész

Sziasztok! 

Tegnap visszatértem a nyaralásból, úgyhogy mostantól úgy fogom hozni a részeket, ahogy eddig, tehát 3-4 naponta. :)

Remélem ebben a részben minden tisztázódik Austinnal kapcsolatban. Hogy mi van vele, és egyáltalán mégis ki ez az Emily. 

Nem is húzom tovább az időtöket. 

                                                                       Jó olvasást! :) 

Amikor még Mi voltunk

Lizzy 

- Ez biztos jó? Mondd meg, ha nem! – pördült meg előttem Sarah már vagy tizedszerre, az általa kiválasztott ruhában.

- Hidd el, nagyon jól áll. – mondtam nevetve.

- Jó rendben, akkor ezt veszem meg. – bólintott egyet és már vissza is ment az öltözőfülkébe.

- Addig megyek, nézelődöm kicsit. – mondtam, mivel nem akartam ott ülni egyhelyben és unatkozni.

- Oki. – szólt ki, mire elnevettem magam. Hogy ez az „oki” hogy jött neki...

Kezemet a ruhákon végig vezetve mentem sorról sorra. Volt, ami megtetszett, azonban amikor leakasztottam a többi közül, mindig csalódnom kellett. Vagy az ár miatt, vagy, mert ocsmány díszítés volt rajta.

- Uhh bocsánat. – mondtam, mikor hirtelen valakinek nekiütköztem. 

- Lizzy? – szólalt meg az illető, mire felé kaptam tekintetem.

- Szia Lucas. – mosolyodtam el, mikor megláttam az előttem álló srácot.

- Mi járatban errefelé? – kérdezte.

- Vásárolok, vagyis a barátnőm keres magának valami ruhát estére. – magyaráztam, majd kérdőn néztem rá, hogy ő jön.

- Egyik haverommal találkozom, csak ő elaludt, így várnom kell egy kicsit.

- Délután 5 óra van és elaludt? – lepődtem meg.

- Ja, valami kosár meccse volt és elfáradt.

- Kék vagy piros csapatban játszik? – tettem fel kérdésem, ő pedig furcsán nézett rám.

- Honnan tudjam? – rántotta meg a vállát.

- Azt hittem legalább azt tudod, milyen színű mezben versenyzik a barátod. – mondtam miközben tovább nézelődtem a ruhák között.

- Kosár. Annyira nem izgat. Sőt...

- Értem… Nem a kedvenc sportjaid közé tartozik. – néztem rá egy pillanatra.

- Hát nem. – mondta nevetve.

- Nem ő a barátnőd? Mert szerintem téged keres. – mutatott egy lány felé, aki a ruhájával a kezében nézett jobbra-balra, miközben lábujjhegyre állt.

- De. Azt hiszem oda kéne menni hozzá. – nevettem Sarah mutatványát látva, majd együtt indultunk el felé.

- Már azt hittem felszívódtál. – mérgelődött mikor odaértünk hozzá.

- Bocsánat, én tartottam fel. – szólalt meg Lucas mosolyogva.

- Áhh, és megkérdezhetem, hogy te ki vagy? – nézett rá Sarah, a legkedvesebb mosolyával az arcán.

- Lucas Collins. – nyújtotta kezét barátnőm felé.

- Én Sarah vagyok. Sarah Wright.

- Na, örülök, hogy megismerkedtetek, de szerintem menjünk ki a boltból. – törtem meg a társalgásuk utáni csöndet. Én csak kicsit oldalba böktem Sarah-t, mire ő feleszmélt és elindult a kasszák felé. 

- Most miért nézel így rám? – kérdezte Lucas, mikor barátnőm mögött kicsit lemaradva haladtunk.

- Én? Hogy nézek rád?

- Hát így. – mutatta meg, azonban nekem csak annyi jött le belőle, mintha hunyorgott volna.

- Én tuti nem néztem így. – mondtam fejemet rázva.

- Jó, de akkor is fura volt. – vigyorgott.

- Ha te mondod. – nevettem el magam, majd éreztem, hogy ezen a napon másodjára megyek neki valakinek. – Bocsánat. - motyogtam. 

- Te ebből sportot űzöl? – nevetett mellettem Lucas.

- Hahah, nagyon vicces.

- Csak meg kéne tanulnia normálisan közlekedni. – hallottam meg mellőlem a hangot. Reméltem, hogy csak félre ismertem és nem az a személy állt ott, akire gondoltam. Azonban ez a kívánságom nem teljesült sőt...

- Én is örülök, hogy látlak Emily. – mondtam gúnyosan, hisz épp az ellenkezőjét éreztem a szőke lány iránt. 

Emilyt egy szóval tudnám röviden jellemezni, de inkább nem teszem meg, mert az nem lenne valami szép. A lényeg, hogy el sem tudom képzelni, hogy lehettünk barátnők, vagyis lehet csak én gondoltam ilyen jónak kapcsolatunkat. Most már azt mondanám, hogy csak kihasznált, hisz végül körülbelül egy éve elérte azt, amit akart. Ugyan Austintól már ezerszer hallottam azt a bizonyos mondatot, hogy „Én nem akartam, ő tette meg, és olyan gyorsan, hogy reagálni sem tudtam jól rá.”

Azonban én sem vagyok vak, így láttam, amit láttam. Az biztos, hogy ha nagyon akart volna egyből, reflexből eltolta volna magától. 

***

- És most mit fogsz tenni? - kérdezte Alex, miközben a labdát folyamatosan egymásnak pattintva haladtunk a kosárpálya felé. 

- Fogalmam sincs. Majd Matty segít. - válaszoltam. 

- Az öcséd csak 6 éves. 

- Attól még tud segíteni tortát sütni. - dobtam vissza neki a labdát, ő pedig fejét csóválva kapta el azt. 

A terveim szerint cukrászdában szerettem volna megvenni az édességet a vacsora fénypontjaként, de mivel az zárva volt, így rám maradt ez a feladat. Ugyan az biztos, hogy nem lesz a legjobb, de ahogy mondani szokták: a szándék a lényeg.

Láttam Alexen, hogy jól szórakozik a tényen, hogy én sütni készülök valamit, azonban úgy csináltam, mintha észre se vettem volna. Hisz egyszer majd megunja...

- Szerinted Austin már itt van? – kérdeztem, mikor már a távolban láttam a kosárpályát.

- Nem tudom, biztos. – válaszolt vállát rántva Alex, azonban ekkor egy igen rossz érzés ment át rajtam. Csak pár másodperc kellett, hogy felfogjam, miért.

- Lizzy, miért nem mész be a fagyizóba, és veszel nekem egy csokisat? – nyomott hirtelen Alex kezembe egy marék pénzt, és szerintem még ő sem tudta, hogy ez pontosan mennyi is volt. Azonban én meg sem mozdultam, nem tudtam. A figyelem elterelése nem jött be...

***

- Csak ilyen színben találtam, ez jó? – jelent meg hirtelen Emily mellett valaki, amivel kizökkentett emlékeimből.

- Austin? – csak ennyit tudtam kinyögni, mikor megláttam azt a bizonyos személyt. Hangomra felkapta a fejét, majd mikor meglátott, zavarában hajába túrt.

- Öhm... Szia Lizzy. – szólalt meg, Emily pedig önelégülten vigyorgott mellette.

- Tökéletes lesz édes. – mondta, majd egy gyors puszit nyomott a mellette álló fiú arcára.

Én pedig teljesen lefagytam, azonban azt is észrevettem, hogy Austin is meglepődött Emily tettén. Láttam rajta, hogy szóra akarja nyitni a száját, de nem hagytam. Szó nélkül indultam meg a kijárat felé, azonban egy erős kéz megfogta karomat és visszahúzott.

- Nem nagyon érdekel. – mondtam, miközben leráztam magamról kezét.

- És te most csak így itt hagysz? – hallottam Emily hangját magam mögül.

- Sajnálom. - Austin halkan válaszolt neki, majd éreztem magamon pillantását. – Lizzy várj már! – kiáltott utánam.

- Tudod ezért tartottam meg magam körül a falat. Csakis ezért. – fordultam vissza hozzá hirtelen, amitől majdnem nekem jött, de csak majdnem. – És még egyszer mondom. Nem érdekel. Nem érdekelsz, menj vissza hozzá, tessék! – mondtam a megszokottnál kicsit hangosabban, és mérgemben már azt se tudtam mit csináljak, úgyhogy inkább csak kisiettem a boltból.

- Ti meg hova tűntetek? – lépett mellénk Sarah, azonban én nem figyeltem rá. Lucas pedig csöndben lépkedett mellettem.

Én csak fejemet rázva haladtam volna tovább, ha nem állít meg.

- Megverjem? – fordított maga felé Lucas hirtelen, mire én elmosolyodtam.

- Nem dehogy.

- Na, akkor elég a szomorkodásból, nem érdemli meg! – szólt rám. – Különben is, itt vagyok én! – mondta szemöldökét húzogatva, azonban végül elnevette magát.

- És ezt köszönöm neked. – mondtam még mindig mosolyogva, majd észrevettem, hogy barátnőm eltűnt mellőlünk.

- Hát ti igen gyorsak vagytok. – lépett mellénk hirtelen Sarah.

- Vagy, te vagy lassú. – szólaltunk meg egyszerre Lucas-al.

- Igazán kedvesek vagytok. – nézett egyszer rám, egyszer pedig a mellettem álló fiúra barátnőm.

Ekkor láttam meg, hogy Austin az ismert szőke lány nélkül hagyta el a boltot. Felhúzta fejére pulcsija kapucniját, majd elindult az ellenkező irányba, mint amerre mi voltunk. Én pedig rájöttem, hogy lehet saját magamnak okoztam ezt az egészet, de tudtam, hogy ha egyszer megtette, újra megfogja. Jobb is, hogy nem engedtem neki egyből. Még akkor is, ha hiányzik az ami régen volt, aki régen volt. Amikor még Mi voltunk és nem csak Austin Mahone és Elizabeth Bradley.

9. Rész

Sziasztok! Itt a következő részt. 
A 10. részt fogalmam sincs mikor fogom hozni, mert holnap megyek nyaralni és az időtől függ, hogy mikor jövünk vissza. Lehet, hogy ott ha találok wifit telefonról fogom felrakni, még nem tudom. Viszont az biztos, hogy legkésőbb jövőhét hétvégén jön a következő rész. Addig is remélem tetszeni fog a 9. rész. Nem is húzom tovább az időtöket. :) 
                                                                           Jó olvasást! :)

Mit akarsz, mit mondjak még?

Lizzy

Már csak mérgemben indultam ki a szobámból. Gyorsan szedtem lefele a lépcsőfokokat a végén pedig egy ugrással értem teljesen le. Cipőmet felkaptam, majd már kint is voltam a ház előtt. Azonban nem láttam sehol. Mintha felszívódott volna, esküszöm.

- Lizzy! - kiáltott utánam Alex bentről.

- Tessék, a sors se akarja, látod? – fordultam felé.

- Telefon. – nyújtotta felém a készüléket, ami hangosan játszotta le csengőhangomat. Mikor megláttam a kijelzőn díszelgő nevet elmosolyodtam.

- Szia! - vettem fel. 

- Szia Lizzy! Ráérsz? – tette fel egyből köszönés után kérdését Sarah.

- Igen, mondd csak.

- Nincs kedved eljönni a plázába? Egy szülinapi bulira megyek este és nincs mit felvennem. – mondta.

- Szívesen elmegyek veled. – mosolyodtam el.

- Rendben akkor találkozzunk a kávézónál, olyan egy óra múlva. Az úgy jó neked?

- Tökéletes.

- Szuper, akkor addig is, szia. – mondta, majd én is elköszöntem és kinyomtam a telefont.

- Ki volt az? – kérdezte Alex.

- Sarah. Egy óra múlva találkozom vele a kávézónál. Úgyhogy megyek készülődni. – magyaráztam. Láttam legjobb barátomon, hogy akart még mondani valamit, de meggondolta magát, mielőtt közölte volna velem.

- Akkor én megyek, megkeresem Austint. Szerintem tudom is hol van. – mondta. Én pedig csak egy bólintással reagáltam rá. – Majd beszélünk. Szia. – intett egyet, majd hátat fordított nekem és elindult.

- Alex! – szóltam utána. Meg sem vártam, hogy megforduljon odarohantam hozzá és szorosan megöleltem. – Ugye tudod, hogy te vagy a legjobb barát a világon és bármit is mondok, ne vedd magadra! Hidd el, engem is idegesít ez az egész helyzet de... – kezdtem bele. – Mindegy.

- Mindketten makacsok vagytok, még pedig nagyon, de tudom, hogy akármennyire is próbálkoztok, nem fogjátok utálni egymást. – mondta vigyorogva. Én csak fejemet rázva bontakoztam ki ölelésünkből.

- Akkor majd később beszélünk. Szia. – köszöntem el, majd visszaindultam a házba.

Fél óra maradt, hogy elkészüljek, hisz még oda is kell érnem...

Austin

- Hello szupersztár. – szólalt meg hirtelen mögöttem. Mikor megláttam, rájöttem, hogy semmit nem változott.

- Hello Emily. – erőltettem magamra egy kis mosolyt.

- Hogy, hogy találkozni akartál? – tért egyből a témára.

- Csak úgy. – válaszoltam, mire kérdőn nézett rám. – Nem találkozhatok egy igen jó régi barátommal?

- Barátod? – szökött magasba szemöldöke, míg még mindig kérdőn nézett rám. – Ha nem úgy váltunk volna el ahogy, akkor megérteném most ezt. Na, ki vele, mi az? Ha Lizzy-vel kapcsolatos itt sem vagyok. – mondta, és egyre türelmetlenebb lett.

- Hé, nyugi. – nevettem el magam. – Tényleg csak látni akartalak, de ha neked nincs kedved ehhez, akkor haza is mehetek. – rántottam meg vállam a végén, és tudtam, hogy ezzel megfogtam.

- Hova haza? – kérdezte.

- Lehet, hogy Miami-ba, de lehet, hogy pár utcával lejjebbre. – kacsintottam egyet. Fogalmam sincs mi ütött belém...

- Tehát még itt maradsz egy ideig. – állapította meg, majd elmosolyodott.

- Megosztanád velem is, mire gondolsz? – kérdeztem, mire ő csak bólintott.

- Induljunk el valamerre, mert unalmas itt állni. – mondta, miközben az előttünk lévő hosszú üzletsor felé pillantott. Én csak egy bólintás kíséretével indultam el, ő pedig csöndben lépkedett mellettem.

- És mi történt veled, míg távol voltam? – kérdeztem.

- Nem sok minden. Unalmas volt, és az elején nagyon rossz. – mondta, mire kérdőn néztem rá. – Drága barátnőd egy jó ideig nem hagyott békén. – magyarázta.

- Lizzy? Mit csinált? –tettem fel kérdésem.

- Ezt hagyjuk, jó? – pillantott felém, azonban mikor tekintetünk találkozott egyből az üzlet felé nézett. – Bemegyünk ide? – kérdezte mosolyogva, és a számomra nem éppen szimpatikus ruhabolt felé indult.

- Felőlem. – motyogtam magamban, egy vállrántás kíséretével.

- Te nem változtál. – nevette el magát.

- Te sem. – mosolyodtam el. Ő pedig már rég eltűnt a ruhasorok mögött.

Én a férfi részleg felé indultam, és jó ideig tartott, míg megtaláltam.

- Szerinted ez milyen? – lépett mellém hirtelen a hosszú szőke hajú lány.

- Ha felpróbáltad, még válaszolni is tudok rá. – mondtam, mikor megláttam a ruhadarabot kezében, ami hogy is mondjam... Nem éppen volt hosszúra tervezve.

Ő szó nélkül ment a próbafülkék felé, én pedig követtem őt, hisz tudtam... Úgy is választ kell adnom kérdésére.

Míg vártam, leültem a fülkék előtti bőrfotelek egyikébe, és figyeltem a körülöttem lévő embereket. Valakinek semmi nem volt kezében, viszont volt, aki már alig bírta el a ruhadarabokat, amiket cipelt.

- Na? – lépett elém mosolyogva Emily. – Hahó, Föld hívja Austint! – mondta nevetve, mikor én szótlanul ültem tovább. Valahogy mikor megláttam megszólalni sem tudtam...

- Jól áll. – pattantam fel, majd kezét megfogva forgattam meg magam előtt.

- Csak ennyi? – kérdezte nevetve, mikor megállt pár centire tőlem.

- Nagyon jól áll. Mit akarsz, mit mondjak még?

- Semmit. – motyogta, majd hirtelen szüntette meg a maradék kis távolságot is közöttünk.

Fogalmam sem volt mi a helyes és mi nem. Azonban akaratom ellenére sem utasítottam vissza, valahogy nem ment...