Sziasztok! Meghoztam következő részt, amit ugyan megpróbáltam hamarabb hozni, de nem lettem tegnap kész vele. Viszont most itt van, és extra hosszú is lett. Úgyhogy nem is húzom tovább az
időtöket, remélem tetszeni fog. :)
Jó olvasást! :)
Egy új élet kezdete
Lizzy
Az utóbbi pár napban Austinnal való kapcsolatom kezdett megjavulni. Azért azt nem mondanám, hogy olyan, mint volt, hisz azt hiszem olyan sosem lesz már...
A bőröndömet pakoltam be, miközben megakadt a szemem a falon lévő fényképen. Elmosolyodtam, majd odamentem hozzá. Óvatosan szedtem le a falról, majd azzal a kezemben ültem le a földre, hátamat pedig az ágynak döntöttem.
Ez a kép a napokban készült rólunk. Valamilyen fénykép automatába ültünk be és ott hülyéskedtünk vagy tíz percig. Én mindig is bírtam az ilyet, Austin meg... Hát ő inkább ment volna kosarazni, vagy deszkázni Alexel. Viszont kedvemért velem maradt.
Elmosolyodtam a kis képkockákon, amik kiadták a nagyobb alakú, montázsszerű képet. Most, hogy újra jóba lettünk, én vetek véget ennek. Talán örülnöm kéne annak, hogy bekerültem, sőt... Biztos, de egyáltalán nem hittem volna, hogy nehéz lesz elmennem. A World of Dance az életem része lett. Körülbelül egy hét alatt rendeződött el minden, és felhívtak, hogy június 21.-én indulunk. Hát... Ma lenne az a nap, nekem pedig pakolnom kéne, és nem ezt a fényképet nézegetnem...
Még vetettem rá egy pillantást, majd az ágyamra helyeztem, és újra a bőröndömhöz léptem. Egymás után raktam bele a ruhákat, kiegészítőket, és egyéb szükséges dolgokat.
- Kész. – motyogtam egy sóhajtás kíséretével, azonban pár másodperc után rájöttem, hogy igen... Minden benne van, de bezárni nem lesz olyan könnyű. Visszahajtottam a bőröndre a tetejét, majd miután nem sikerült becipzáraznom, ráültem.
Ekkor kopogott valaki az ajtómon.
- Igen? - szólaltam meg, miközben tovább küszködtem a bőröndömmel.
- Te meg mit csinálsz? – állt meg előttem Austin. Kérdőn nézett rám.
- Nem egyértelmű? – mondtam, miközben már félig sikerült behúznom a cipzárt.
- Hát… ha az a magyarázat, hogy nem vasaltad ki a ruháidat, amiket vinni akarsz és így oldod meg, de... Teljesen egyértelmű. – nevetett rajtam, mivel éppen fogalmam sincs hogyan, de leestem a bőröndömről.
- Hahah, nagyon vicces. – motyogtam. Ő felém nyújtotta kezét, hogy felsegítsen, de én nem fogadtam el. Egyedül álltam fel, és rá sem nézve ültem le ágyamra. – Segítesz behúzni a cipzárt rajta? – kérdeztem.
- Tehát én szerencsétlenkedjek vele, mi? – szökött magasba szemöldöke.
- Ja, valahogy úgy. – dőltem neki az ágyamon lévő párnáknak.
- Popcornt ne hozzak? – kérdezte, miközben a bőröndhöz lépett. Én csak nevettem rajta, ő pedig folytatta azt, amit én elkezdtem.
Austin
- Tessék, így jó? – kérdeztem, a bőrönd felé mutatva, miután nagy nehezen, de sikerült behúznom a cipzárt rajta.
- Biztos. – válaszolt Lizzy, miközben az asztalánál matatott.
- Mit keresel? – léptem mellé.
- Ezt. – mutatta fel vigyorogva a kezében lévő repülőjegyet. Majd az ágyhoz lépett és onnan is elvett valamit, azonban azt nem láttam, hogy mi volt. Ezekkel a kezében ment oda táskájához, és belerakta őket.
- Kész vagy? – kérdeztem, miután felém fordult.
- Igen, azt hiszem. - nézett körül szobájában. – Hiányozni fog. – sóhajtott egyet. – Ne röhögj! – szólt rám, mikor meglátta, hogy elmosolyodtam rajta.
- Ez nem röhögés volt! – mentegetőztem.
- Igen persze. – mondta már ő is mosolyogva.
- Na, akkor gyere velem. – fogtam meg kezét és húzni kezdtem az ajtó felé.
- Mégis hova? – kérdezte meglepetten.
- Valahova. – tudtam, hogy ezzel az idegeire megyek.
- Pontosabban? – húzta ki kezét enyémből.
- Majd meglátod. – mondtam vigyorogva.
- Jó, de tudod, hogy utálom a meglepetéseket.
- Ezt nem fogod utálni. – kacsintottam egyet.
- Jól van Mahone, jól van... – nézett rám, miközben együtt indultunk el a lépcső felé.
- Szerintem ne azt vedd fel. – szóltam Lizzynek, mikor belebújt sarujába. – Ez jó lesz. – nyújtottam felé fehér cipőjét, ő pedig kérdőn nézett felém.
- Miért is? – kérdezte, miután nem mondtam magyarázatot.
- Mert. – válaszoltam vállat rántva, és elnevettem magam bosszankodásán.
- Ajánlom neked, hogy tényleg valami normális dologra akarj rávenni. – motyogta, miközben felvette cipőjét, majd egy „Elmentünk” kiáltással hagyta el a házat, én pedig követtem őt. Azonban nem kellett sokat menni, ahhoz, hogy megtudja mire készültem.
- Ez komoly? – kérdezte felém fordulva.
- Te mondtad egyik nap, hogy meg akarsz tanulni gördeszkázni. – pillantottam a guruló tárgy felé.
- És ez az enyém? – mosolyodott el, majd mikor bólintottam, felém sietett és megölelt. – Köszönöm. – suttogta fülembe.
- Nincs mit köszönnöd. – mondtam. – Akkor kezdhetjük? – kérdeztem.
- Persze, de nem ér kinevetni engem! – szólt rám egyből.
- Rendben. – bólintottam egyet, majd a gördeszkára léptem és kigurultam vele az utcára.
- Na, jó. Nem kell itt menőzni. – nevetett mögöttem Lizzy. Én csak fejemet rázva toltam elé a gördeszkát.
- Ott az enyém is. – néztem a kapuhoz döntött tárgy felé.
- Akkor hozd ide, és menjünk egymás mellett. – mondta, mire én kérdőn néztem rá. – Azt hiszed nem emlékszem semmire abból, amit régen tanítottál?
- Hát... Lehet, hogy emlékszel, de azóta nem gyakoroltad.
- Na, hozod? – helyezte egyik lábát a gördeszkára. Én pedig elmentem enyémért majd visszagurultam hozzá.
Lizzy
- Lássuk. – nézett rám mosolyogva, mintha érezte volna, hogy nem fog nekem menni egyedül. Én azért is meg akartam mutatni neki, hogy magamtól is tudok egy gördeszkával szimplán csak gurulni.
Egyik lábamat a gördeszkára helyeztem, másikkal pedig meglöktem magam, azonban csak pár másodperc kellett, ahhoz, hogy a tárgy kiguruljon alólam, én pedig egy jó nagyot zakóztam.
- Jól vagy? – jött oda hozzám Austin egyből. Hangján hallottam, hogy megijedt, de azért a szája szélén ott volt a mosolya is.
- Segítesz? – néztem a pár méterrel tőlünk lévő gördeszka felé.
- Pont ezért vagyok itt, nem? – mosolyodott el, majd felsegített a földről.
Innentől már csak úgy álltam a gördeszkára, hogy belé kapaszkodtam, és így nem is tudom miért, de sikerült rajta maradnom...
- Alex hol van? – kérdeztem, mikor egymás mellett ültünk gördeszkáinkon, és pihentünk.
- Valami csajjal találkozik ma. – válaszolt Austin kérdésemre.
- Igen? – lepődtem meg. – És én erről nem is tudtam...
- Miért is kellett volna? – nézett felém kérdőn Austin.
- Ilyeneket mindig is elmondott nekem. – magyaráztam.
- Hát most nem.
- És te ismered? – kérdeztem a lányra utalva.
- Nem.
- Na, majd kikérdezem erről Alexet, ha találkozunk. – mondtam, mire Austin elnevette magát. Azonban én elgondolkodtam ezen a mondatomon. „Ha találkozunk” Egyáltalán mikor fogunk mi találkozni? Este megy a gépem, teljesen ismeretlen emberekkel leszek körülvéve, ők pedig itt maradnak. Utolsó közös perceinkben, pedig nem a kikérdezéssel fogok foglalkozni...
- Lizzy? – Austin kérdő tekintetével találtam szembe magam. Előttem ált, kezét felém nyújtva.
- Igen. – mondtam fejemet kicsit megrázva.
- Csak szólni szeretnék, hogyha most nem állsz fel, telibe locsol egy locsoló. – mondta halál nyugodtan, én pedig túl lassan reagáltam mondandójára, mert már éreztem, hogy teljesen eláztam.
- Ezt még visszakapod! – motyogtam, miközben felálltam, hogy nehogy újra lelocsoljon.
- Kíváncsian várom. – nézett rám vigyorogva Austin.
- Igen? – néztem rá szemöldökömet felhúzva, és hirtelen fogtam meg karját, majd a locsoló felé húztam. Pár lépéssel tudtam csak közelebb húzni a szerkezethez, mert addigra Austin megtalálta egyensúlyát, és persze, hogy erősebb volt, mint én.
- Én nem leszek vizes, de te... – nézett mögém, én pedig felé ugrottam, mikor újra eltalált a locsoló. Ezzel a cselekedetemmel neki ütköztem, és ha nem fogott volna meg valószínű valamelyik irányba elestem volna. Lassan vezettem fel tekintetemet arcához, majd a szemébe néztem. Ő is így tett, és karjait szorosabban fogta körém. Én csak elmosolyodtam, majd eltávolodtam tőle.
- Most már te is vizes vagy. – vigyorogtam, mikor láttam, hogy pólója teljesen elázott elől, ahogy megöleltem, és igen... Mivel fehér volt át is látszott.
- Most már nem. – mondta egy kacsintás kíséretével, miközben már le is vette felsőjét, és felém dobta. Én elkaptam azt, viszont lehet kicsit több ideig néztem őt, mint kellett volna.
- Megyünk vissza? – kérdezte, miközben maga elé rakta a gördeszkáját.
- Csak ha megint fogsz. – mondtam. – Különben én gyalog megyek. – ezzel pedig a nemrég történt esésemre céloztam. Ő csak bólintott egyet, majd kezébe vette gördeszkáját, és mellém lépett.
Ugyan úgy indultunk vissza, mint ahogy jöttünk. Viszont most néha-néha már egyedül is ment ez nekem.
***
- Elizabeth Bradley, nem megmondtam, hogy időben gyere vissza, bárhova is mész? Le fogod késni a géped! – lépett elénk anya, mikor bementünk a házba. Igazán kedves fogadtatás.
- Még van egy óránk odaérni. Különben is, nem fognak itt hagyni.
- Ebben nem lehetsz olyan biztos. – szólt rám. Én csak egy nagyot sóhajtva indultam fel az emeletre, Austin pedig jött utánam. Hallottam, hogy nevetett az előző incidensen.
- Biztos mindent bepakoltál? – kérdezte bőröndömet megfogva.
- Ha nem akkor így jártam. – mondtam, miközben körbenéztem szobámban.
***
Egy óra múlva már a reptéren kerestük, hogy hol kell majd beszállnom a gépbe. A bőröndömet leadtuk, csak a táskám maradt nálam, benne a repülőjegyemmel.
Austin a vállamat átkarolva állt mellettem, én pedig reménykedtem abban, hogy Alex valahol felbukkan majd. Azonban miután egyre több idő eltelt, kezdtem elhinni, hogy tényleg nem fog eljönni.
- Lizzy. – szólalt meg halkan mellettem Austin. Én kérdőn néztem rá, de ő más irányba tekintett. Mikor megláttam miért szólt, mindenki figyelmét magamra terelve rohantam oda Alexhez.
- Azt hittem már el sem jössz. – motyogtam, miközben megöleltem.
- Te ilyeneket gondolsz rólam? – nézett mélyen a szemembe.
- Nem csak... Mindegy. – ráztam meg fejem.
- Austin elmondta hol voltam, mi? – nézett a tőlünk nem messze álló barátunk felé.
- Igen. – mondtam, mire ő egyet sóhajtott. Én kérdőn néztem rá, de ő csak vállamon átkarolt és így indultunk vissza a többiekhez.
- Zavar ez téged Lizzy? – kérdezte Alex, mikor Austinhoz értünk.
- Mármint mi?
- Hogy randim volt, egy csajjal.
- Te most... Mi van? Miért zavarna? – nem értettem ezt az egészet.
- Én megmondtam! – fordult Alex Austin felé.
- Elmagyaráznátok, hogy mi folyik itt? – kérdeztem és már tényleg elvesztettem a fonalat. Tekintetemet közöttük kapkodtam, míg végül Alex szólalt meg először.
- Austinnal egyik nap beszélgettünk és kicsit érdekessé vált a téma, mert...
- Na, jó mivel folyton itt ölelgettétek egymást, meg puszilgattad gondoltam, hogy lehet együtt vagytok, csak elfelejtettétek velem közölni. – hadarta el egy szuszra Austin. Szemöldököm az égnek szökött, és csak néztem rá, teljesen ledermedve.
- Te most... Mégis miért hitted ezt? Mindig is ilyen volt Alexel a kapcsolatunk, és amióta elmentél csak még szorosabb lett. Azonban soha nem éreztem többet, mint barátság.
- Én megmondtam, hogy nincs semmi és tuti csak félreérti ezt az egészet! – mondta Alex egyből, mikor ránéztem. Majd egy gondolat kúszott fejembe, amin elmosolyodtam.
- Te most féltékeny voltál Alexre? – gondolkodtam hangosan és vigyorogva néztem Austinra. Ő zavarában beletúrt hajába, én pedig csak közelebb léptem hozzá.
- Am srácok azt hiszem én... Uhm... megyek. – motyogta Alex, miután Austinnal csak álltunk egymással szemben és... Néztük egymást? Nem. Olyan volt, mintha szavak nélkül beszéltünk volna.
- Nem mész te sehova. – karoltam át Alex vállán hirtelen, és egyszerre öleltem meg őket. – Hiányozni fogtok. – mondtam halkan.
- Te is. – teljesen egyszerre mondták, amin mindhárman nevettünk.
- Vigyázz magadra. – szinte suttogta Austin.
- És hívj egy héten legalább kétszer. Háromszor... – tudtam, hogy Alex még folytatná ezt a számolást.
- Ja, és aztán végül nyolcnál állnál meg és rájönnél, hogy az egy héten lehetetlen, ha egy nap egyszer hívlak. Nyugi. Hívni foglak, mindkettőtöket. – mondtam, miközben kibontakoztunk az ölelésből.
Táskámat megigazítottam vállamon, miközben kapkodtam közöttük tekintetem. Adtam egy puszit Alex arcára, majd Austinhoz léptem, és még magamat is megleptem cselekedetemmel.
Ajkaim érintették övéit és ugyan csak pár másodperc volt, de mégis annyi érzés ment keresztül rajtam...
- Köszönöm a mai napot. – éreztem, hogy kicsit elpirultam.
- Nincs mit köszönnöd. – mondta mosolyogva, és újra megölelt.
- Egyszer tényleg megtanulok normálisan egyedül gördeszkázni. – motyogtam miközben csukott szemmel szívtam be illatát.
- Olyan profi leszel majd benne, hogy hűű. Száguldani fogsz. – elnevettem magam azon, ahogyan ezt mondta.
- Ezt te sem gondoltad komolyan. – léptem kicsit hátrébb, hogy a szemébe tudjak nézni.
- Hát... Inkább úgy mondom, hogy félig komolyan gondoltam. – mondta vigyorogva.
Még egy utolsó pillantást vetettem feléjük, majd a nőhöz léptem.
- Mehetünk. – mondtam halkan, mire ő motyogott valamit.
Egy utolsót intettem a srácoknak, és ezután már nem néztem vissza.
Tudtam, hogy igen hosszú idő után fogunk csak találkozni, de nem hittem volna, hogy tényleg ennyire nehéz lesz őket itt hagyni. Hisz most csakis magamra fogok tudni számítani. Viszont az életem legizgalmasabb része talán csak ezen a napon kezdődik. Vigyázz Miami, mert jövök!