Sziasztok!
Bocsánat, hogy megint ennyi ideig eltűntem.
Köszönöm a komikat, hisz ezzel ösztönöztök arra, hogy minél hamarabb megírjam a részeket!
Valahogy sose megy nekem a rendszeresség, ezért nem is ígérek semmit előre, hogy mikor hozom a következő részt.
Azért igyekezni fogok, ezt az egyet megígérem.
Addig is jó olvasást a 22. részhez.
Remélem tetszeni fog. :)
Valamit mondani akart nekem
Két nappal a koncert után eljött a nagy nap. Az első fellépésünk napja.
A
helyszín felé vezető utunkon szinte mindenki csöndben meredt maga elé,
elmélyedve gondolataikban. Én azonban próbáltam elterelni figyelmemet, így
felhívtam szüleimet, majd beszéltem öcsémmel is. Matty csilingelő hangja, és
kacagása pedig elmulasztotta izgulásomat.
Az
idő azonban hamar eltelt, és már csak arra eszméltem fel, hogy kevesebb, mint
egy óra volt hátra a kezdésig.
Menni
fog? Nem fogok leblokkolni. Mi van, ha mégis? Tiszta hülyét fogok magamból
csinálni. – ezek a gondolatok és ehhez hasonlók cikáztak fejemben, ahogy egyre
közelebb kerültünk a színpadhoz. Sokan voltak a nézőtéren. Túlságosan is sokan.
-
Jól vagy? – tette vállamra kezét James, ezzel megállítva engem. Én csak nagyot
nyelve bólintottam egyet, azonban cselekedetem nem volt elég hihető. – Menni
fog, mindent tudsz. Max az emelés rizikós, de az is menni fog, bízz bennem. –
próbált megnyugtatni, de ez valahogy sose volt az erőssége, hisz ezután az
emeléstől kezdtem el félni. Nagyon. – Na, gyere. Melegítsünk be! – fogta meg
kezem, majd maga után húzva egy szabadabb területre ment, és nagy terpeszbe
állva elkezdett bemelegíteni.
Elmosolyodtam
cselekedetén, hogy ennyire igyekszik, végül pedig csatlakoztam hozzá. A
kívülről behallatszódó zene ütemére melegítettünk, és kezdtem feloldódni
hatására. Már nem volt a gyomromban az érzés, mintha valami nehéz kő lenne
benne.
Viszont
legbelül csupán Austinra volt szükségem. A bíztató szavaira és az ölelésére,
ami mindig megnyugtatott. Azonban tudtam, hogy úgyse fog megjelenni.
-
Elizabeth, ha már melegítesz, normálisan csináld! – szinte felkiáltott mögülem
Samantha, minek hatására összerezzentem, így kizökkenve gondolatmenetemből.
A
hárpia, ahogy jött úgy el is ment, szemem sarkából pedig láttam, hogy James
elmosolyodik.
-
Ne nevess! – szóltam rá.
-
Nem nevetek, viszont tényleg kissé elkalandoztál és nem csináltad rendesen. –
mondta, és kérdőn nézett felém, hogy mégis miért történt ez.
-
Hey skacok! – jelent meg Lucas mellettünk, mire felnéztünk és máris vakuval
találtuk szembe magunkat. – Csak szeretnék emlékeket erről az egészről. –
válaszolt még fel se tett kérdésemre. Elmosolyodtam rajta.
-
Te nem izgulsz? – kérdeztem, miközben megnéztem a nem rég készült képet.
- Most
még nem, majd fogok. Ja, meg amúgy szólnom is kell nektek, hogy mindjárt mi
jövünk, úgyhogy gyertek a színpadhoz. – ezzel a mondatával pedig le is hervadt
a mosoly arcomról.
-
Ennyire lámpalázas vagy? – szőkeség aggódó pillantással kérdezte, mire én csak
megrántottam a vállam.
-
Mi jut eszetekbe, ha azt mondom World of Dance? – hallottam, ahogy a
műsorvezető felteszi ezt a kérdést. – Igen, igen. A legjobb fiatal táncosok, a
világ több pontjáról.
Elgondolkodtam
azon, amit mondott. Világ, legjobb, táncos és én. Ezek a szavak nekem nem
illettek össze, és nem is gondoltam úgy, hogy ténylegesen is ennyire jól menne
a hobbim. Mert igen. A tánc a hobbim, vagyis lehet már a munkámnak kéne
neveznem, de ez még távol áll tőlem.
-
Mi jövünk, mi jövünk. – csakis ezt hallottam magam mellől, mindenki ezt
mondogatta. Kivéve két embert: Lucast és engem.
-
Most már izgulok. – motyogta, mire megfogtam kezét és szorítottam rajta egyet.
Tekintetünk találkozott, aztán már csak arra eszméltem fel, hogy a színpadon
vagyok. Különböző erősségű és színű fényekkel szemben, miktől a közönséget csak
pár másodperc múlva tudtam kivenni.
Táncoltam,
táncoltunk. Az izgulásom pedig fokozatosan kezdett eltűnni. Átadtam magam a
zenének, beleéltem magam. Csakis a koreográfiára figyeltem, és néha-néha pedig
mikor James vagy Lucas tekintetével találkozott az enyém, csupán egymásra
mosolyogtunk. Mind élveztük ezt az egészet, mégpedig nagyon.
-
Wáow, micsoda show kerekedett itt, hála a World Of Dance-nek! – a műsorvezető
egyből felment a színpadra, miután mi leértünk. – Azt hiszem, megérdemelnek még
egy kis tapsot, gyertek csak vissza! – a csoportunk felé nézett. Mindegyikünk
szaporán vette a levegőt, viszont fülig ért a szánk, hisz az első fellépésünk
volt.
Újból
felmentünk a színpadra, viszont most már senki sem izgult, csupán
megkönnyebbültünk.
Ez
volt az első fellépésünk és úgy érzem egész jól is sikerült. – bár majd még
este visszanézzük –
Miután
végleg lementünk a színpadról, az öltöző felé vettük az irányt, ott pedig
elszabadult - szó szerint - a pokol.
-
Elizabeth, idejönnél?! – nem is kérdésként hangzott, hanem utasításnak, amit
Samantha mondott. – Emlékszel még arra, hogyha valamit nem tudsz számodra ez az
egész véget ért? – olyan közel hajolt hozzám, hogy éreztem arcomon, ahogy
kifújja a levegőt. Eléggé megilletődtem, úgyhogy hirtelen meg se tudtam
szólalni.
-
Mégis miért kell így beszélni vele? Nem is rontott! – Lucas jelent meg
mellettem, így a hárpiát arra kényszerítve, hogy hátrébb álljon tőlem.
-
Oh, dehogy nem. – felnevetett. – Az emelésnél nem úgy tartotta a lábát, ahogy
megbeszéltük. Teljesen mást csinált! – csakis rám nézett, én pedig álltam a
tekintetét.
-
Ennyiért nem küldhetsz el innen. – szűrtem ki fogaim között a szavakat. Tudtam,
hogy nem teljesen azt csináltam, amit „megbeszéltünk”. Éppen ezért nem
hazudtolhattam meg, amit mondott.
-
Ennyiért még nem, de csak egy húzásod van még és repülsz innen. – olyan
ijesztően vigyorgott a képembe, mielőtt elhagyta volna az öltözőt, hogy a hideg
is kirázott tőle.
-
Ez nem normális. – motyogtam, miközben leültem a földre.
A
mázlija az volt ennek a nőnek, hogy Lucas és rajtam kívül csak 2 személy volt
bent az öltözőben. Tehát még maradtak tisztelői a csoportból.
*3
óra múlva*
-
Na, csak még egyet, aztán hidd el jobb lesz a buli számodra is! – James egy
tömör itallal teli kis pohárkát nyújtott felém, miközben majdnem lefordult a
székről. Már egyáltalán nem volt szomjas, és azt akarta elérni, hogy én se legyek
az. – Naaa, csak egyet, a kedvemért. – teljesen úgy viselkedett, mint egy
kisgyerek. Alsó ajkát lebiggyesztette és még közelebb nyújtotta hozzám azt a
poharat.
-
Ha teljesen rosszul leszek tőle, a te hibád lesz! – szóltam rá végül, majd
kivettem a kezéből a poharat és lehúztam a tartalmát. Azonban ez nem az első
volt és nem is a második. Éreztem, hogy kezd egy kicsit a fejembe szállni.
A
hotel nagytermében rendezték meg ezt a bulit páran a táncosok közül. Részben
azért, hogy megünnepeljük az első fellépésünket, részben pedig azért, hogy
elbúcsúztathassuk szállásunkat, és Miamit. Hisz tovább megyünk. Jó messzire
innen. London a következő állomás.
Austin
hívott, hogy majd Londonban találkozunk, addigis meg azt üzente, hogy vigyázzak
magamra. Nem mintha bármilyen veszély fenyegetne Lucas vagy éppen James
mellett, hisz általában velük vagyok nap, mint nap...
Míg
elmélyedtem gondolataimban, az alkohol teljesen szétáradt bennem és úgy éreztem
igaza volt Jamesnek. Az adrenalin kezdett felszabadulni bennem az italok és az
üvöltő zene hatására.
-
Hol volt... – kezdtem bele kérdésembe, amit Jamesnek szántam volna, azonban már
nem volt mellettem. Így elindultam felfedező utamra, mely során azt az italt
kerestem, amit előbb kaptam.
Elmosolyodtam,
mikor megláttam Lucast a tömegben. Éppen felém tartott. Biztos voltam benne,
hogy ő egy kortyot se ivott.
- Hova
tűnt az a lány, akivel beszéltél? – kérdeztem, mikor mellém ért.
-
Barátja visszaért egy itallal, aztán elhúztak. – mondta. – Hova mész? –
kérdezte.
-
Nem láttad azt az italt, ami kékes színű és kis pohárkában van? – kérdeztem,
miközben szememmel az italt kutattam. – Áh, ott van! – mutattam az asztal
irányába, majd elindultam felé.
Mikor
odaértem elvettem egy poharat, melyben úgy ítéltem meg a legtöbb folyadék volt.
Aztán mire Lucas utolért, már le is húztam a már fogalmam sincs hányadik adagot
az este folyamán.
-
Nem kéne neked ennyit innod. – mondta fejét rázva.
-
Nem lesz semmi bajom. – veregettem meg vállát. – Gyere, táncoljunk! – ragadtam
meg kezét, majd a tömeg közepe felé kezdtem húzni.
-
Már most fejedbe szállt az a valami. Egyáltalán tudod mi volt? – kérdezte, mire
fejemet ráztam.
-
James adta az első párat és ízlett. – magyaráztam. Láttam rajta, hogy nem örül
a név hallatán. – Lucas, megváltozott.
-
Nem is ismerted ezelőtt, csak játssza a jófiút. – mondta, miközben csak álltunk
egymással szemben. Érdekesen nézhettünk ki a táncoló emberek között.
-
Ja, aztán majd jönni fog a nagy bum, mi? – elnevettem magam. – Múltkor se jött.
Fogadd el, hogy most nincs igazad.
-
Itt nem arról van szó, hogy igazam van-e vagy sem! Itt rólad van szó! – úgy
éreztem, hogyha nem szólt volna a hangos zene és ordítás nélkül is hallottam
volna mit mondott, nem változtatott volna a hangnemen.
-
Tudok én magamra vigyázni. – mondtam, de nem ordítva. Azonban biztos voltam
abban, hogy hallotta.
Nem
volt hangulatom újra ehhez a beszélgetéshez.
Úgy
döntöttem a szobánkba megyek. Ugyan az alkohol hatása miatt egyáltalán nem
voltam már fáradt, de mégis ezt éreztem helyesnek.
-
Uh, bocsánat. – motyogtam, mikor nekimentem valakinek.
-
Lizzy, végre megvagy! – kiáltott fel James mellettem, majd szorosan megölelt. -
Gyere, táncoljunk! – mielőtt tiltakozni kezdhettem volna, már be is húzott
vissza a tömegbe.
Akaratom
ellenére is elkezdtem mozgatni a csípőm, aztán egyre jobban belementem James
játékába. Nem teljesen voltam magamnál.
Kezei
folyton testemet érintették, és volt mikor ott, ahol nem kellett volna. Ekkor
pedig igyekeztem ezt nem engedni neki, hisz annyira még észnél voltam, hogy
tudjam, az nem helyes.
-
Remélem, tudja a barátocskád, mennyire mázlis. – suttogta fülembe, amitől
kirázott a hideg.
-
Azt hiszem, én megyek. Elfáradtam. – mondtam, mikor éreztem, hogy ajkait a nyakamhoz
nyomta.
- Ne
hagyj itt, még csak most kezdtünk el táncolni! – fogta meg karomat, azonban
mikor észrevette, hogy komolyan gondolom, lazított szorításán.
Így
tartottam helyesnek. Bármennyire is szívesen maradtam volna még ott és
táncoltam volna. Ő nem volt kiszámítható. Nem akartam semmi olyanba belefolyni,
amit megbánhatunk. Főleg én.
Kissé
szédelegve, de elindultam kifele a tömegből.
Amint
felértem az emeletünkre és kiszálltam a liftből, csupán a saját lépteimet
hallottam. Teljesen kihalt volt az egész folyosó.
Miután
bejutottam a szobánkba, levettem a cipőmet és a fürdőszoba felé indultam. Azonban
megtorpantam, mikor Lucas jött velem szembe.
-
Minden rendben? – kérdezte, miközben törölközőjével a haját törölgette, azzal a
szándékkal, hogy megszárítsa.
-
Azt hiszem lezuhanyozom és bedőlök az ágyba, mert így, hogy nincs a zene és nem
a táncra figyelek, csakis azt érzem, hogy szétmegy a fejem. – ujjaimmal a
homlokomat dörzsöltem.
-
Én megmondtam. – jegyezte meg, majd elállt utamból, hogy bemehessek a
fürdőszobába. – Lizzy... – kezdett bele mondatába, mire felé fordultam.
-
Igen? – próbáltam volna ösztönözni arra, hogy folytassa mondatát, azonban nem
jártam sok sikerrel.
-
Mindegy semmi. – mosolyodott el halványan, majd a kezében lévő telefonjára
szegezte tekintetét, azonban még én is láttam, hogy a képernyője teljesen sötét
volt. – És még ez is lemerült. Használhatom a töltőd? – kínosan érezte magát,
és fogalmam sem volt miért.
-
Persze. – léptem a táskámhoz, majd előkotortam a fekete tárgyat. – Tessék. –
adtam oda neki.
-
Kösz. – zavartan túrt a hajába.
Nem
tudtam, miért lett hirtelen ilyen fura. Nincs jobb szavam a viselkedésére.
Valamit mondani akart nekem, azonban mégis meggondolta magát.
Talán
mégis elmondja egyszer, de lehet, hogy nem.