25. Rész

Sziasztok!

Nem fogok elkezdeni magyarázkodni, hisz már annyiszor megtettem és szégyenlem is magam miatta.

Bocsánat, hogy ennyire elhanyagoltam a blogot az utóbbi időben. 

Itt lenne a következő rész, melyet az előző bejegyzéshez érkezett komi hatására döntöttem úgy, hogy felteszem. Köszönöm! :)

Nem ígérek semmit azzal kapcsolatban, hogy mikor jön a következő rész, és milyen sűrűn lesznek részek a jövőben. Mikor időm engedi, jelentkezni fogok az újabbnál újabb részekkel. :)

Addig is jó olvasást ehhez a 25. részhez! :)

Bárkinél előfordulhatott volna

- Sajnálom, bocsánat, nem akartam kiabálni. – motyogtam, majd hallottam, ahogy sóhajtott egyet. 

- Öcséd fát mászott és a másik pillanatban már csak azt vettem észre, hogy a földön volt. Fogalmam sincs, hogy történt, annyira sajnálom Lizzy. Ha figyeltem volna, akkor még elkaphattam volna. A fenébe is, nem kellett volna felengednem.

- Mi van vele? – kérdeztem idegesen.

- A műtőben van az eltört karja miatt. Csak ennyit tudok.

- Amint tudok, ott vagyok. – mondtam végül, és nem érdekelt semmi. Az öcsémről volt szó.

- Dehogy vagy, neked ott a helyed! Ezért nem is szóltunk! – tiltakozott egyből.

- Képtelen vagyok itt maradni azzal a tudattal, hogy mellette kéne lennem, mikor felébred az altatásból. – hadartam el.

- Lizzy, legalább reggelig várj! Tudom, hogy ott most késő van. Holnap majd hívj, ha felkeltél, és tájékoztatlak. Szerencsére nincs nagyon nagy baj.

Lehunytam a szemem, és úgy vettem egy mély levegőt. Próbáltam lenyugodni, hisz a pulzusom az egekben volt.

- Rendben. Viszont, ha bármi baj lenne, azonnal hívj! – osztottam meg vele kritériumomat. Nem mintha, bármi esélyem is lett volna este elindulni és még hamarabb, mint másnap napközben elhagyni a repteret.

- Meglesz. Te meg nyugodj meg, minden rendben lesz. – mondta lágyan. Én úgy éreztem ez nem csak nekem szólt, hanem magának is. Hisz ha kimondja, akkor ő is jobban elhiszi.

- Alex... – szinte suttogtam.

- Igen?

- Ne is gondolj arra, hogy a te hibádból történt! Ez bárkinél előfordulhatott volna. Tudja jól, hogy nem engedjük neki az ilyeneket és te voltál az, aki belement az e fajta játékba. Azonban most már te is tisztában vagy azzal, hogy nem szabad ezt engedni. A leglényegesebb pedig, hogy nem haragszom. Miért tenném? – tudtam nagyon jól, hogy mit érzett, hisz ismerem milyen. Magát hibáztatja, aztán avval is emészti magát, hogy netán haragudna bárki is rá. Pedig nem.

- Köszönöm. – mondta halkan egy kis idő után.

Miután még pár percig beszélgettünk, mennie kellett. Abban maradtunk, hogy majd hív, ha lesz valami fejlemény, én pedig maradok itt. Azonban ezt én sem gondoltam komolyan mikor megígértem neki, hogy nem csinálok semmit.

Csupán a másnapra vártam. Arra, hogy végre felkeljen a Nap.

Alig pár óra alvás után másnap reggel kómásan keltem ki az ágyból. Fogalmam sem volt mennyi lehetett az idő. Az egyetlen, amit észrevettem az, az volt, hogy Lucas nem aludt már mellettem. Épp hogy végig gondoltam az előző nap történteket, drágalátos lakótársam lépett ki a fürdőből. Fejét fogva csoszogott ki a konyhába, majd töltött magának egy pohár vizet. Ezt mind egész halkan tette, tehát azt hitte, hogy még aludtam. Fel sem nézett addig, míg megszólaltam.

- A fiókban van fejfájás csillapító, ha kell. – motyogtam, majd ruháimat összeszedve indultam a fürdőszoba felé.

- Kösz. – mosolyodott el halványan, majd már a fióknál is termett a gyógyszer után kutatva.

Megnyugtatott, ahogy a vízcseppek végigszaladtak testemen. Szememet lehunyva próbáltam egy kis nyugalmat keresni, pár pillanatig elfeledve a sok bonyodalmat. Azonban nem sok sikerrel jártam. Kissé segített rajtam a zuhany, de felejteni mégsem lehet.

Miután fogat is mostam, hajamat hosszú percegik csak fésültem, elmélyedve gondolataimban. Aztán kész is voltam.

Nem bajlódtam a sminkkel, hisz pontosan olyan hangulatom volt, ahogyan kinéztem. Tükörbe pillantottam és homlokomat összeráncolva bámultam a rám visszatekintő lányt, aki én voltam.

Hajam ahhoz képest, hogy sokáig fésültem össze-vissza állt, még mindig. Szemeim pirosasak voltak a kevés alvástól, aztán sápadtabb is voltam, mint általában. Azt hiszem egy zombi is jobban néz ki, mint ahogy én akkor.

- Lizzy, elkésünk a próbáról. – szűrődött be Lucas hangja.

Egy nagyot sóhajtottam, hisz csak most jött a java. El kell kéredzkednem.

Mikor kiléptem a fürdőszobából, Lucas hanyatt dőlve feküdt az ágyon, ujjaival homlokát nyomkodva, azzal a reménnyel, hogy elmúlik a fejfájás.
Nem törődve előző mondatával a konyha részre mentem, mivel szükségem volt egy kávéra. Gyorsan elkészítettem megmentő italomat, és a teli bögrével együtt leültem az asztalhoz. 
Lucas meg sem szólalt, szemét lehunyva dörzsölgette folyamatosan homlokát. Nem tudtam, hogyan kezdjek bele és igazából azt sem, hogy mit kéne mondanom. Hisz előző nap történt ami történt, mégis csak barátok vagyunk. A barátok pedig mindent meg tudnak beszélni normálisan, nem igaz? 

Hamar megittam reggeli kávémat, a szőkeség pedig addigra ténylegesen is elkészült. 
Szó nélkül indultam el az ajtó felé, ő pedig követett engem. Egészen a liftig néma csend telepedett ránk, csupán a saját lépteink zaját lehetett hallani.

- Sajnálom, ami tegnap történt. Bunkó paraszt voltam. – mondtam végül, ami nem hangzott olyan határozottan, ahogy én elterveztem.

- Azt hiszem én se tudtam volna jobban megfogalmazni. – pillantott felém, én csak elmosolyodtam rajta. Igaza volt. – Az a te dolgod, hogy kinek hiszel és mit. Én azt az egyet tudom, hogy nem én voltam, aki bekavart. Én tiszta vagyok, és nincs miért rosszul éreznem magam. – mondta, miközben beszálltunk a liftbe. – Azon kívül, hogy nem hiszel nekem.

Ahogy ezt hozzá tette, nem tudtam mit mondjak. Egyszerűen fogalmam sem volt, hogy kinek higgyek és mit.

- Figyelj, én nem mondom, hogy nem hiszek neked. Azonban az tény, hogy nem tudom, mi folyik itt és ki kavar. Viszont nem ez a legfőbb probléma most, és ezt az ügyet háttérbe szorítom most. Az öcsém fontosabb bárminél. – a gondolatra, hogy nekem mellette kellett volna már rég lennem összeszorult a gyomrom. Milyen testvér az, aki nincs ott, hogy támogassa a kisöccsét?

- Mi történt Adam-al? – kérdezte Lucas, egyből, ahogy felfogta mit mondtam.

- Leesett a fáról és eltört a karja. Meg kellett műteni. Lehetne sokkal rosszabb is, de ez is az. Muszáj haza mennem. – amikor ez a mondat elhagyta a számat, a lift ajtaja pont kinyílt és Samantha mérges tekintetével találtam szembe magam.