22. Rész

Sziasztok! 

Bocsánat, hogy megint ennyi ideig eltűntem. 

Köszönöm a komikat, hisz ezzel ösztönöztök arra, hogy minél hamarabb megírjam a részeket! 

Valahogy sose megy nekem a rendszeresség, ezért nem is ígérek semmit előre, hogy mikor hozom a következő részt.

Azért igyekezni fogok, ezt az egyet megígérem. 

Addig is jó olvasást a 22. részhez. 

Remélem tetszeni fog. :)

Valamit mondani akart nekem

Két nappal a koncert után eljött a nagy nap. Az első fellépésünk napja.

A helyszín felé vezető utunkon szinte mindenki csöndben meredt maga elé, elmélyedve gondolataikban. Én azonban próbáltam elterelni figyelmemet, így felhívtam szüleimet, majd beszéltem öcsémmel is. Matty csilingelő hangja, és kacagása pedig elmulasztotta izgulásomat.

Az idő azonban hamar eltelt, és már csak arra eszméltem fel, hogy kevesebb, mint egy óra volt hátra a kezdésig.

Menni fog? Nem fogok leblokkolni. Mi van, ha mégis? Tiszta hülyét fogok magamból csinálni. – ezek a gondolatok és ehhez hasonlók cikáztak fejemben, ahogy egyre közelebb kerültünk a színpadhoz. Sokan voltak a nézőtéren. Túlságosan is sokan.

- Jól vagy? – tette vállamra kezét James, ezzel megállítva engem. Én csak nagyot nyelve bólintottam egyet, azonban cselekedetem nem volt elég hihető. – Menni fog, mindent tudsz. Max az emelés rizikós, de az is menni fog, bízz bennem. – próbált megnyugtatni, de ez valahogy sose volt az erőssége, hisz ezután az emeléstől kezdtem el félni. Nagyon. – Na, gyere. Melegítsünk be! – fogta meg kezem, majd maga után húzva egy szabadabb területre ment, és nagy terpeszbe állva elkezdett bemelegíteni.

Elmosolyodtam cselekedetén, hogy ennyire igyekszik, végül pedig csatlakoztam hozzá. A kívülről behallatszódó zene ütemére melegítettünk, és kezdtem feloldódni hatására. Már nem volt a gyomromban az érzés, mintha valami nehéz kő lenne benne.

Viszont legbelül csupán Austinra volt szükségem. A bíztató szavaira és az ölelésére, ami mindig megnyugtatott. Azonban tudtam, hogy úgyse fog megjelenni.

- Elizabeth, ha már melegítesz, normálisan csináld! – szinte felkiáltott mögülem Samantha, minek hatására összerezzentem, így kizökkenve gondolatmenetemből.

A hárpia, ahogy jött úgy el is ment, szemem sarkából pedig láttam, hogy James elmosolyodik.

- Ne nevess! – szóltam rá.

- Nem nevetek, viszont tényleg kissé elkalandoztál és nem csináltad rendesen. – mondta, és kérdőn nézett felém, hogy mégis miért történt ez.

Én csak fejemet rázva reagáltam rá, és folytattam – most már normálisan – a bemelegítést.

- Hey skacok! – jelent meg Lucas mellettünk, mire felnéztünk és máris vakuval találtuk szembe magunkat. – Csak szeretnék emlékeket erről az egészről. – válaszolt még fel se tett kérdésemre. Elmosolyodtam rajta.

- Te nem izgulsz? – kérdeztem, miközben megnéztem a nem rég készült képet.

- Most még nem, majd fogok. Ja, meg amúgy szólnom is kell nektek, hogy mindjárt mi jövünk, úgyhogy gyertek a színpadhoz. – ezzel a mondatával pedig le is hervadt a mosoly arcomról.

- Ennyire lámpalázas vagy? – szőkeség aggódó pillantással kérdezte, mire én csak megrántottam a vállam.

- Mi jut eszetekbe, ha azt mondom World of Dance? – hallottam, ahogy a műsorvezető felteszi ezt a kérdést. – Igen, igen. A legjobb fiatal táncosok, a világ több pontjáról.

Elgondolkodtam azon, amit mondott. Világ, legjobb, táncos és én. Ezek a szavak nekem nem illettek össze, és nem is gondoltam úgy, hogy ténylegesen is ennyire jól menne a hobbim. Mert igen. A tánc a hobbim, vagyis lehet már a munkámnak kéne neveznem, de ez még távol áll tőlem.

- Mi jövünk, mi jövünk. – csakis ezt hallottam magam mellől, mindenki ezt mondogatta. Kivéve két embert: Lucast és engem.

- Most már izgulok. – motyogta, mire megfogtam kezét és szorítottam rajta egyet. Tekintetünk találkozott, aztán már csak arra eszméltem fel, hogy a színpadon vagyok. Különböző erősségű és színű fényekkel szemben, miktől a közönséget csak pár másodperc múlva tudtam kivenni.

Táncoltam, táncoltunk. Az izgulásom pedig fokozatosan kezdett eltűnni. Átadtam magam a zenének, beleéltem magam. Csakis a koreográfiára figyeltem, és néha-néha pedig mikor James vagy Lucas tekintetével találkozott az enyém, csupán egymásra mosolyogtunk. Mind élveztük ezt az egészet, mégpedig nagyon.

- Wáow, micsoda show kerekedett itt, hála a World Of Dance-nek! – a műsorvezető egyből felment a színpadra, miután mi leértünk. – Azt hiszem, megérdemelnek még egy kis tapsot, gyertek csak vissza! – a csoportunk felé nézett. Mindegyikünk szaporán vette a levegőt, viszont fülig ért a szánk, hisz az első fellépésünk volt.

Újból felmentünk a színpadra, viszont most már senki sem izgult, csupán megkönnyebbültünk.

Ez volt az első fellépésünk és úgy érzem egész jól is sikerült. – bár majd még este visszanézzük –

Miután végleg lementünk a színpadról, az öltöző felé vettük az irányt, ott pedig elszabadult - szó szerint - a pokol.

- Elizabeth, idejönnél?! – nem is kérdésként hangzott, hanem utasításnak, amit Samantha mondott. – Emlékszel még arra, hogyha valamit nem tudsz számodra ez az egész véget ért? – olyan közel hajolt hozzám, hogy éreztem arcomon, ahogy kifújja a levegőt. Eléggé megilletődtem, úgyhogy hirtelen meg se tudtam szólalni.

- Mégis miért kell így beszélni vele? Nem is rontott! – Lucas jelent meg mellettem, így a hárpiát arra kényszerítve, hogy hátrébb álljon tőlem.

- Oh, dehogy nem. – felnevetett. – Az emelésnél nem úgy tartotta a lábát, ahogy megbeszéltük. Teljesen mást csinált! – csakis rám nézett, én pedig álltam a tekintetét.

- Ennyiért nem küldhetsz el innen. – szűrtem ki fogaim között a szavakat. Tudtam, hogy nem teljesen azt csináltam, amit „megbeszéltünk”. Éppen ezért nem hazudtolhattam meg, amit mondott.

- Ennyiért még nem, de csak egy húzásod van még és repülsz innen. – olyan ijesztően vigyorgott a képembe, mielőtt elhagyta volna az öltözőt, hogy a hideg is kirázott tőle.

- Ez nem normális. – motyogtam, miközben leültem a földre.

A mázlija az volt ennek a nőnek, hogy Lucas és rajtam kívül csak 2 személy volt bent az öltözőben. Tehát még maradtak tisztelői a csoportból.

*3 óra múlva*

- Na, csak még egyet, aztán hidd el jobb lesz a buli számodra is! – James egy tömör itallal teli kis pohárkát nyújtott felém, miközben majdnem lefordult a székről. Már egyáltalán nem volt szomjas, és azt akarta elérni, hogy én se legyek az. – Naaa, csak egyet, a kedvemért. – teljesen úgy viselkedett, mint egy kisgyerek. Alsó ajkát lebiggyesztette és még közelebb nyújtotta hozzám azt a poharat.

- Ha teljesen rosszul leszek tőle, a te hibád lesz! – szóltam rá végül, majd kivettem a kezéből a poharat és lehúztam a tartalmát. Azonban ez nem az első volt és nem is a második. Éreztem, hogy kezd egy kicsit a fejembe szállni.

A hotel nagytermében rendezték meg ezt a bulit páran a táncosok közül. Részben azért, hogy megünnepeljük az első fellépésünket, részben pedig azért, hogy elbúcsúztathassuk szállásunkat, és Miamit. Hisz tovább megyünk. Jó messzire innen. London a következő állomás.

Austin hívott, hogy majd Londonban találkozunk, addigis meg azt üzente, hogy vigyázzak magamra. Nem mintha bármilyen veszély fenyegetne Lucas vagy éppen James mellett, hisz általában velük vagyok nap, mint nap...

Míg elmélyedtem gondolataimban, az alkohol teljesen szétáradt bennem és úgy éreztem igaza volt Jamesnek. Az adrenalin kezdett felszabadulni bennem az italok és az üvöltő zene hatására.

- Hol volt... – kezdtem bele kérdésembe, amit Jamesnek szántam volna, azonban már nem volt mellettem. Így elindultam felfedező utamra, mely során azt az italt kerestem, amit előbb kaptam.

Elmosolyodtam, mikor megláttam Lucast a tömegben. Éppen felém tartott. Biztos voltam benne, hogy ő egy kortyot se ivott.

- Hova tűnt az a lány, akivel beszéltél? – kérdeztem, mikor mellém ért.

- Barátja visszaért egy itallal, aztán elhúztak. – mondta. – Hova mész? – kérdezte.

- Nem láttad azt az italt, ami kékes színű és kis pohárkában van? – kérdeztem, miközben szememmel az italt kutattam. – Áh, ott van! – mutattam az asztal irányába, majd elindultam felé.

Mikor odaértem elvettem egy poharat, melyben úgy ítéltem meg a legtöbb folyadék volt. Aztán mire Lucas utolért, már le is húztam a már fogalmam sincs hányadik adagot az este folyamán.

- Nem kéne neked ennyit innod. – mondta fejét rázva.

- Nem lesz semmi bajom. – veregettem meg vállát. – Gyere, táncoljunk! – ragadtam meg kezét, majd a tömeg közepe felé kezdtem húzni.

- Már most fejedbe szállt az a valami. Egyáltalán tudod mi volt? – kérdezte, mire fejemet ráztam.

- James adta az első párat és ízlett. – magyaráztam. Láttam rajta, hogy nem örül a név hallatán. – Lucas, megváltozott.

- Nem is ismerted ezelőtt, csak játssza a jófiút. – mondta, miközben csak álltunk egymással szemben. Érdekesen nézhettünk ki a táncoló emberek között.

- Ja, aztán majd jönni fog a nagy bum, mi? – elnevettem magam. – Múltkor se jött. Fogadd el, hogy most nincs igazad.

- Itt nem arról van szó, hogy igazam van-e vagy sem! Itt rólad van szó! – úgy éreztem, hogyha nem szólt volna a hangos zene és ordítás nélkül is hallottam volna mit mondott, nem változtatott volna a hangnemen.

- Tudok én magamra vigyázni. – mondtam, de nem ordítva. Azonban biztos voltam abban, hogy hallotta.

Nem volt hangulatom újra ehhez a beszélgetéshez.

Úgy döntöttem a szobánkba megyek. Ugyan az alkohol hatása miatt egyáltalán nem voltam már fáradt, de mégis ezt éreztem helyesnek.

- Uh, bocsánat. – motyogtam, mikor nekimentem valakinek.

- Lizzy, végre megvagy! – kiáltott fel James mellettem, majd szorosan megölelt. - Gyere, táncoljunk! – mielőtt tiltakozni kezdhettem volna, már be is húzott vissza a tömegbe.

Akaratom ellenére is elkezdtem mozgatni a csípőm, aztán egyre jobban belementem James játékába. Nem teljesen voltam magamnál.

Kezei folyton testemet érintették, és volt mikor ott, ahol nem kellett volna. Ekkor pedig igyekeztem ezt nem engedni neki, hisz annyira még észnél voltam, hogy tudjam, az nem helyes.

- Remélem, tudja a barátocskád, mennyire mázlis. – suttogta fülembe, amitől kirázott a hideg.

- Azt hiszem, én megyek. Elfáradtam. – mondtam, mikor éreztem, hogy ajkait a nyakamhoz nyomta.

- Ne hagyj itt, még csak most kezdtünk el táncolni! – fogta meg karomat, azonban mikor észrevette, hogy komolyan gondolom, lazított szorításán.

Így tartottam helyesnek. Bármennyire is szívesen maradtam volna még ott és táncoltam volna. Ő nem volt kiszámítható. Nem akartam semmi olyanba belefolyni, amit megbánhatunk. Főleg én.

Kissé szédelegve, de elindultam kifele a tömegből.

Amint felértem az emeletünkre és kiszálltam a liftből, csupán a saját lépteimet hallottam. Teljesen kihalt volt az egész folyosó.

Miután bejutottam a szobánkba, levettem a cipőmet és a fürdőszoba felé indultam. Azonban megtorpantam, mikor Lucas jött velem szembe.

- Minden rendben? – kérdezte, miközben törölközőjével a haját törölgette, azzal a szándékkal, hogy megszárítsa.

- Azt hiszem lezuhanyozom és bedőlök az ágyba, mert így, hogy nincs a zene és nem a táncra figyelek, csakis azt érzem, hogy szétmegy a fejem. – ujjaimmal a homlokomat dörzsöltem.

- Én megmondtam. – jegyezte meg, majd elállt utamból, hogy bemehessek a fürdőszobába. – Lizzy... – kezdett bele mondatába, mire felé fordultam.

- Igen? – próbáltam volna ösztönözni arra, hogy folytassa mondatát, azonban nem jártam sok sikerrel.

- Mindegy semmi. – mosolyodott el halványan, majd a kezében lévő telefonjára szegezte tekintetét, azonban még én is láttam, hogy a képernyője teljesen sötét volt. – És még ez is lemerült. Használhatom a töltőd? – kínosan érezte magát, és fogalmam sem volt miért.

- Persze. – léptem a táskámhoz, majd előkotortam a fekete tárgyat. – Tessék. – adtam oda neki.

- Kösz. – zavartan túrt a hajába.

Nem tudtam, miért lett hirtelen ilyen fura. Nincs jobb szavam a viselkedésére. Valamit mondani akart nekem, azonban mégis meggondolta magát.

Talán mégis elmondja egyszer, de lehet, hogy nem.