8. Rész:

Sziasztok! Itt a következő rész, ami kicsit különbözik az előzőektől. Szerintem egyből észre fogjátok venni, hogy mire gondolok. Azért remélem tetszeni fog. :)

                                                                     Jó olvasást! :) 

 Majd arra emlékezz, hogy én szóltam!

Austin

Mikor Lizzy felállt mellőlem, ezernyi gondolat futott át fejemben. Viszont végül döntöttem... Nem mentem utána, bármennyire is akartam. Valahogy nem volt erőm hozzá. Talán...

- Feladtam. – motyogtam halkan, de ahogy kimondtam máris megráztam fejem. Hisz ilyenre még gondolni is nehéz volt, nem hogy kimondani. Sosem fogom tudni elfelejteni, de esetleg megpróbálhatom, nem igaz?

Legrosszabb esetben nem sikerül.

- Austin, te meg mit csinálsz itt egyedül? – jelent meg hirtelen Alex mellettem. Én lassan pillantottam fel rá, azonban egy épp magyarázatot sem tudtam adni neki. – Gyere, menjünk. – nyújtotta felém kezét. Elfogadtam gesztusát, és már mellette is álltam. Folyamatosan engem nézett, magyarázatra várt.

- Engem már nem érdekel. – motyogtam, azonban tudtam, hogy hallotta és értette is mondandómat.

- Austin, mi? Ki? – kérdezte, én pedig biztos voltam benne, hogy tudja válaszom.

- Szerinted ki? – emeltem plafon felé tekintetem. Kínomban elnevettem magam, majd lassan indultam el a kijárat felé.

Ő gyorsan hozta be lemaradását, majd szótlanul sétált mellettem tovább.

- És most mit akarsz csinálni? – kérdezte halkan, miután már jó ideje csak csöndben mentünk egymás mellett.

- Nem tudom, talán... – kezdtem bele mondatomba, azonban félbe hagytam.

- Azt meg ne tedd! – szólt rám Alex, tudta nagyon jól mire gondoltam.

- Miért ne? – mosolyodtam el halványan, mikor magam elé képzeltem a személyt, akiről éppen beszéltünk.

- Te nem vagy magadnál. – mondta fejét rázva barátom.

- Lehet, hogy nagyot hibázok ezzel, de mi van, ha épp ez a jó döntés? Most gondolj bele, ha... – kezdtem volna megosztani vele gondolatmenetem, azonban félbe szakított.

- Azért majd arra emlékezz, hogy én szóltam! – figyelmeztetett, majd előre sietett és már csak azt vettem észre, hogy bement a házba.

Lizzy-ék kerítése előtt torpantam meg. Most én is menjek be? Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne...

Leültem az útpadkára, majd elővettem zsebemből a telefonom. Egy ideig csak a fekete képernyőt bámultam, majd az ujjamat rajta jobbra elhúzva oldottam fel a zárat.

Ezután, már csak arra eszméltem fel, hogy kikerestem nevét, és vagy tizedszerre olvastam el. 

Egy nagy sóhaj kíséretével mentem rá nevére, majd hívni kezdtem.

- Halló, Austin? – szólt bele pár csörgés után.

Lizzy

- Hol vannak a srácok? – jött anya utánam, mikor én szó nélkül mentem a nappaliba.

- Valószínűleg még ott. – mondtam.

- Mit csináltál? – állt meg velem szemben karba tett kézzel.

- Én semmit. Csak megmondtam az igazat.

- Austin már rég megbánta! – emelte fel hangját.

- Most meg mi bajod? A saját lányod ellen szegülsz éppen! – pattantam fel a kanapéról.

- Csak az igazat mondom. – mondta, és állta tekintetem. Én csak fejemet rázva mentem fel az emeletre. Hallottam, hogy utánam kiabál valamit, de nem értettem, és igazából nem is érdekelt.

Kelleténél kicsit hangosabban csuktam be magam mögött szobám ajtaját, majd az ágyamra dobtam magam. Arcomat a párnába temettem.

Ekkor hallottam, hogy valaki bejött a házba, hisz ugyanúgy, mint én előbb a lenti ajtót kicsit hangosabban csukta be az illető, vagy talán illetők...

Nem kellett sokat várnom, míg meg nem hallottam hangját ajtóm másik feléről.

- Lizzy, engedj be.

- Nyitva van. – kiabáltam bele párnámba, de ezek szerint ezt is hallotta hisz pár pillanat múlva már be is jött, majd éreztem, hogy besüpped mellettem az ágy.

- Beszéljétek már meg normálisan a dolgot! – mondta, mikor felpillantottam rá.

- De ha egyszerűen nem megy!

- Engedj neki! Adj neki egy esélyt, hogy helyrehozza a múltban tett hibáit.

- Ha egyszer megtette újra megfogja. – mondtam gúnyosan.

- Tanult belőle.

- Igen persze. – nevettem el magam kínosan, majd felültem mellé. Lábaimat felhúztam és két kezemmel fogtam körbe őket.

- Mindketten olyan makacsok vagytok. – mondta ki mérgében.

- Mit tett? – kérdeztem.

- Még semmit. Vagyis azt hiszem... – mondta halkan.

- Mire készül? – tettem fel következő kérdésem, azonban tudtam bármennyire is faggatózom, Alex nem fogja elmondani.

- Jó, én nekem fogalmam sincs, mit csináljak. Mindkét oldalról kapom a dolgokat, de nem mondhatom el azt neked, amit ő mond, és amit te mondasz, azt pedig ő nem tudhatja meg. Már azt sem tudom, mi kitől van. Legszívesebben bezárnálak titeket egy szobába és ki nem engednélek onnan, míg ki nem békültök.

- Tessék, tedd ezt! – néztem szemébe. Ő csak fejét rázta válaszként.

- Nektek kell ezt megoldani.

- Nem rajtam múlik.

- Rajtad is múlik. – mondta, és ezzel úgy éreztem lezárta a témát. Egy nagy sóhaj kíséretével álltam fel, majd az ablakomhoz sétáltam.

- Mégis mit csinál ott kint egyedül? – csúszott ki hirtelen a számon a kérdés.

- Gondolom, nem akar bejönni, vagy épp most tette meg, amit mondott nekem.

- Mit tett meg? – kérdeztem.

- Na, látod, ha érdekel, akkor miért nem kérdezed meg tőle, személyesen?