5. Rész:

Sziasztok! 

Hamarabb hoztam a következő részt, ami hosszabb is lett, mint az előzőek. 

Jövőhéten nem fogok tudni felrakni új részt, mert nem leszek itthon, úgyhogy legközelebb egy hét múlva jön a 6. rész. 

Addig is, remélem tetszeni fog az 5. :) 

                                                                               Jó olvasást! :)

Kínos helyzet

Miután Austin elhagyta szobámat, csak bámultam magam elé és gondolkoztam. Igen, megint...

Viszont most ezernyi dolog volt a fejemben, és már idegesített is, hogy nem tudtam mivel foglalkozzak leginkább.

A válogatás. Austin. Az öcsém szülinapi ajándéka. ~ Lehet, viccesen hangzik, de fogalmam sincs, mit vegyek neki és már csak egy napom van rá, hogy kitaláljam. ~ És ez csak az első három dolog a sok közül...

A telefonom hirtelen kezdett el rezegni éjjeli szekrényemen, így kizökkentve engem gondolataimból. Egy kis idő múlva nyúltam csak a készülék után, majd mikor megláttam a kijelzőn díszelgő nevet elmosolyodtam.

- Szia, apa! – vettem fel végül.

- Szia, kicsim! Hogy vagy? – kérdezte.

- Megvagyok. – próbáltam leplezni az egész helyzetet, ami éppen volt. – És te?

- Ne tereld a témát Lizzy.

- Tök mindegy mi van itthon, én most veled beszélek, rólad akarok új dolgokat vagy éppen csak a hangodat hallani. – mondtam.

- Mi lenne, ha ezt nem itt beszélnénk meg? – kérdezte, mire nekem felcsillant a szemem. – Most épp szünetem van. Fél óra múlva találkozzunk a kávézóban.

- Rendben. Akkor viszont leteszem, mert készülnöm kell. – mondtam vigyorogva, majd egy gyors köszönés után ki is nyomtam a telefont.

Szekrényem elé álltam, majd kikaptam az elsőre megtetszett ruhadarabokat és átöltöztem. Nem foglalkoztam sokáig kinézetemmel, csak kifésültem hajam, majd arcomat hideg vízzel megmostam és kisminkeltem magam.

Táskámat felkaptam, és miután a telefonomat beledobtam, egy nagyot sóhajtva léptem ki szobámból. A kávézó közel volt hozzánk, maximum tíz perc, így nem kellett volna sietnem, hisz időben voltam. Azonban mégis olyan gyorsan lépkedtem lefele a lépcsőn, majd vettem fel cipőm, mint mikor reggel késésben vagyok suliból... Igen, ez elég sokszor történik meg, de hát most mit csináljak?

Reggel nyolcra bent kell lenni, ez szerintem túl korán van... Na, mindegy.

- Lizzy? – hallottam, hogy valaki megszólít, mire én megfordultam.

- Szia Michele! – mosolyodtam el, mikor megláttam Austin anyukáját. Azonban észrevettem, hogy a többiek a nappaliban ültek, és mind felénk néztek. Anya, rosszalló pillantást vetett rám, hogy én mégis hova megyek, vagy lehet azért, mert fent kuksoltam a szobámban. Ki tudja? Engem viszont nem nagyon izgatott.

- Rég láttalak. – mondta, miközben megölelt.

- Én is téged. - válaszoltam egyből, azonban elnevettem magam, mert rájöttem, hogyha ő régen látott engem, akkor én is régen láttam őt, tehát erre nem kellett volna semmit mondanom. Ez is csak rám vall... – Bocsánat, de most sietnem kell, mert találkozom apuval. – magyaráztam, hogy miért nem megyek utána a nappaliba. – Majd jövök. – mondtam kicsit hangosabban, hogy anya is hallja, majd hirtelen nyomtam le az ajtó hideg kilincsét és már kint is voltam.

Táskámat megigazítottam vállamon, majd elindultam a nyári napsütésben.

Az utat a kávézó felé nagyon hamar megtettem. Mikor beléptem az ajtón, tekintetemmel egy kissé őszülő, öltönyben, telefonját nyomogatva ülő apát kerestem, azonban nem találtam. Így a számomra legszimpatikusabb asztal felé indultam, majd helyet foglaltam.

- Hozhatok valamit? – jelent meg mellettem hirtelen egy srác. Vagyis a kérdéséből kiindulva, kiszolgáló. A srác csak mosolygott és folyamatosan a tekintetemet kereste.

- Am, én még várok valakit, de majd ha megérkezett, akkor igen. – válaszoltam, mire ő egyet bólintott és már nem annyira vigyorogva ment el az asztaltól. Én csak kérdőn néztem utána.

Mivel a kiválasztott asztal a nagy ablak mellett volt, így láttam, ahogy apa leparkolt, majd a slusszkulcsát ujján forgatva indult el az épület felé. Mikor meglátott intett egyet, én pedig boldogan integettem vissza.

Már nem is tudom mióta nem láttam... 2-3 hónapja?

Azonban mielőtt bárkiben felmerülne a kérdés, hogy akkor Mattyt miért nem hoztam magammal. Erre egyszerű a válaszom. Anya nem engedte volna, mert, hogy ő még kicsi és nem fogja érteni ezt az egészet. Viszont kérdem én. Mégis mit kell ezen megértenie? A lényeget tudja... Apa nem lakik tovább velünk. Ehhez öcsém is hozzá szokott már, úgy ahogy, hisz azért sokszor kérdezgeti, mikor találkozhat újra saját apukájával. Ami pedig igen ritkán történik meg, ritkábban, mint velem.

Meg sem vártam, hogy az asztalhoz érjen. Nagy mosollyal az arcomon toltam el magam a nagy ablaktól, majd felálltam, odasiettem hozzá, és szorosan megöleltem.

- Hiányoztál. – suttogtam neki.

- Te is kincsem. – mondta. Majd helyet foglaltunk. a kiszolgáló srác már sietett is oda hozzánk, és újra az a vigyor volt az arcán. Ez most mégis mi?

- Mit hozhatok maguknak?- tette fel, a gondolom naponta ezerszer feltett kérdést. Apa egyből felém nézett, hogy én mondjam először. Azonban ezen még nem is gondolkoztam...

- Egy pohár kólát. - mondtam végül a legelőször eszembe jutott ital nevét.

- Én Cafe Latte-t kérek. – válaszolt apa is a kérdésre, majd miután a kiszolgáló srác elment az asztaltól kérdőn nézett rám. – Mesélj. – mondta.

- Mit meséljek? – kérdeztem vállat rántva. – Austin haza jött, és nem... – kezdtem bele mondatomba, azonban ekkor megpillantottam az előbb említett személyt és legjobb barátját. Éppen az asztalunkhoz igyekeztek. Én direkt nem néztem rájuk, azonban éreztem, hogy másodpercek kérdése és hozzánk érnek.

- Lizzy, itt vagy még? – kérdezte apa egy kis idő után. Eléggé elbambulhattam.

- Persze. – válaszoltam fejemet kicsit megrázva, így visszatérve beszélgetésünkhöz, azonban ez nem hiszem, hogy a megfelelő pillanat volt hozzá. – Kimegyek a mosdóba, rendben? – meg sem vártam a válaszát csak felálltam az asztaltól. Azért udvariasságból odaintettem Alexéknek, azonban utána már hátat fordítva nekik léptem el az asztaltól.

Egy nagyot sóhajtottam, majd hirtelen nyomtam le a kilincset.

Mivel csak egyedül voltam bent, a mosdóhoz álltam, és magamat bámultam a tükörben. Hogy mégis miért akadtam ennyire ki? Magam sem tudom...

Arcomat hideg vízzel mostam meg, közben pedig vigyáztam, hogy a sminkemet ne kenjem el. Egy kis idő múlva indultam csak vissza az asztalhoz.

- Vigyázz! – hallottam, ahogy valaki hirtelen szinte felkiált mellettem, azonban már késő volt. Egy pohár üdítő landolt felsőmön, a tálca meg hangos csörömpöléssel ért földet. A pohár pedig darabokban hevert mellette.

Én egyből próbáltam megszabadítani magamat a sárga löttytől, ami fogalmam sincs mi volt, de az biztos, hogy nem a pólómra való. – Elnézést! Jól vagy? – lépett oda hozzám ijedten a felszolgáló srác.

- Jól vagyok. – motyogtam pólómat fogdosva. Ő eltűnt, majd pár másodperc múlva törlőronggyal a kezében tért vissza. Elkezdte törölgetni a felsőm, azonban valaki megjelent mellettem és megfogta a számomra még mindig ismeretlen nevű srác karját. Én kérdőn néztem a kéz tulajdonosára, viszont mikor megláttam ki az, szemöldököm még feljebb szökött. – Te most mit csinálsz? – kérdeztem.

- Gondoltam szólok, hogy a felsőd kissé átlátszik. Ez a barom konkrétan bámul téged, te ezt észre se veszed, ja és az egész kávézó éppen erre nézhet most. – válaszolt egy vállrántás kíséretével. – Ja, igen. Ha szükséged lenne erre. – nyomta kezembe pulóverét, majd már el is ment mellőlem.

Ekkor néztem meg jobban felsőm, és rájöttem, Austin csak segíteni akart ezen a kínos helyzeten. A kezembe nyomott pulóvert gyorsan kaptam magamra, majd az asztalhoz siettem, ahol már nem csak egy személy várt rám.

- Mehetünk? – kérdeztem idegesen, mire apa csak felmutatta a poharát, ami majdnem tele volt. Kérdőn néztem rá, hisz simán meg tudta volna inni azt az egy pohár, vagy bögre italt.

Egy nagyot sóhajtva ültem le az asztalhoz, és szerintem nem meglepő, ha azt mondom, Austin mellé kerültem. Ugyan próbáltam minél távolabb elhelyezkedni, de még úgy is összeért a karunk.

Hogy miért nem tudnak nagyobb asztalokat beszerezni?! – morgolódtam magamban, miközben hátradőltem a kettes ülésben.

- Vigyázz, mert még leesel. – hallottam meg Austin hangját mellőlem.

- Akkor leesek. – mondtam rá sem nézve, és folyamatosan szuggeráltam apát, hogy igya már meg a maradék italát is. Austin csak fejét rázva terelte vissza figyelmét a társalgáshoz, amit apa és Alex folytatott. Azt hiszem valami sportról beszéltek, hogy ki győzött és, hogy ez miért is jó. Nem nagyon érdekelt...

- Mindjárt jövök. – mondtam, majd kiszolgáló srácot keresve indultam el magam sem tudom merre.

- Keresel valamit? Vagy éppen valaki? - szólalt meg hirtelen valaki, majd elő is bújt az őt takaró fal mögül. – Lucas vagyok. – nyújtotta felém kezét.

- Lizzy. – fogadtam el gesztusát, és kezet ráztunk. Ő csak vigyorgott én fejemben pedig több kérdés is megfordult. Végül csak egyet tettem fel. – Kaphatok egy kólát?

- Persze, de már nem vittem ki? – kérdezte.

- Kivitted, de a srácok megitták. – válaszoltam.

- Áhh, a srácok. – szólalt meg hirtelen egyet bólintva.

- Most ez mi volt? – néztem rá kérdőn.

- Gondolom az egyik a barátod. – válaszolt kérdésemre, miközben levett a polcról egy poharat, majd megtöltötte kólával.

- Vagy nem. – vágtam rá egyből, mire ő elém lépett. Furán vigyorogva nézett rám, én pedig elnevettem magam.

- Tényleg? – kérdezte egyet felém lépve, én ezzel pedig a falnak ütköztem.

- Lizzy, mehetünk? – jelent meg hirtelen Austin mellettünk. Most komolyan, miért mindig ő? Például jöhetett volna Alex is szólni, de nem, dehogy.

- Akkor, szia Lucas! – köszöntem el a szőkésbarna hajú sráctól.

- És a kóla? – kérdezte.

- Majd valamikor beugrok érte. – válaszoltam vigyorogva, mire ő kacsintott egyet.

Hallottam, hogy Austin motyog valamit mellettem, miközben mentünk a kijárat felé, azonban rám sem nézve vette sietősebbre lépteit, így engem lehagyva...