4. rész:

Sziasztok! Bocsánat, hogy ennyi ideig nem hoztam új részt. Teljesen elszaladt az idő...

Azért remélem tetszeni fog. :)

                                                                 Jó olvasást! :)

Ez a hajó már rég elúszott. 

Ahogy a lámpa fényei rám irányultak, légzésem felgyorsult, mikor végig néztem zsűri tagjain. Öten voltak. Majdnem, hogy mind mosolyogtam, de ezt én inkább „kezdjed már” mosolynak számítottam.

Mikor elkezdtem táncolni, rájöttem, hogy Sarah-nak volt igaza. Eltűnt az izgulásom. Szememet behunytam és úgy adtam át magamat a zenének. A ritmusnak, aminek segítségével kellett megmutatnom, mit tudok. Táncoltam, és nagyon élveztem...

- Iszonyatosan jó voltál Lizzy, hidd el! – mondta Alex már ezredszerre, mikor már az autóban voltunk és hazafele tartottunk.

Én pedig ezzel kezdtem elfogadni, azt a tényt, hogy mindent megtettem, ahhoz hogy bekerüljek.

- És a forgás is sikerült, láttad? – kérdeztem, ugyan tudtam, hogy nagyon is jól látott minden egyes mozdulatot.

- Anne, ha szépen kérlek, kiraksz minket a sarkon? – tette fel a kérdést hirtelen Alex, én pedig egyből tudtam mire gondol. Hisz valamivel meg kell ünnepelni ezt a napot. Anya csak nevetve bólintott egyet.

- Nem lesz sok már abból a fagylaltból? Szinte minden nap oda jártok.

- Nem minden nap. – javítottam ki. – Akkor majd megyünk. Szia! – köszöntem el és Alex is így tett. Anya csak intett egyet, majd már el is hajtott.

Legjobb barátommal jobb oldalamon indultam el a célpont felé.

Mikor a néni meglátott minket elmosolyodott. Mikor megkaptam a tölcsérem, benne a két gombóc fagyival, egyből megkóstoltam, hisze ez valami új fajta volt. 
- Tiszta olyan a szád. - mondta Alex nevetve, mikor indultunk ki a fagyizóból. Én pár másodperc múlva felfogtam mit is mondott és egyből cselekedtem. A nénitől kapott szalvétával gyorsan megtöröltem számat. 
Pár perc múlva pedig már sétáltunk is haza fele, kezünkben a tölcsérrel, és persze a két-két gombóc fagyival. Útközben végig beszélgettünk és hülyéskedtünk.

- Lizzy, vigyázz! – szólt rám Alex, azonban mire felfogtam mire célzott ezzel, már késő volt. Az egyik gombóc fagyim a járdán végezte, én azonban ezen csak nevetni tudtam. – Mi ezen olyan vicces? – tette fel mosolyogva Alex a kérdést.

- Nem tudom. – mondtam ki nagy nehezen, mivel egyre jobban nevettem, és már könnyeztem is.

- Szerintem valami van abban a fagyiban. – állapította meg barátom egy bólintás kíséretével.

- Ha az enyémben van, akkor a tiédben is, hisz ugyan azt kértük. – mondtam nagyot sóhajtva, mivel már elfáradtam a nevetésben. Azonban Alex elém tartotta a kezét, én pedig kérdőn néztem rá pár pillanatig, majd megint nevetni kezdtem.

A kisujjas dolog, mégis miért létezik? Nem azon nevetek, hogy ott a kis ujja és juhuu, hanem mert vicces ez a helyzet. Na, mindegy...

Ő persze totál bolondnak nézett, mondjuk nem is csodálom. A fagyim közben nagy nehezen, de megettem és már csak csendben lépkedtünk egymás mellett.

- Befejezted? - szólalt meg hirtelen, mire én csak vigyorogva bólintottam egyet. - Nem hiszem. - nevette el magát, majd benyitott a házba.

Azonban mikor követtem őt teljesen lefagytam. Alex már rég ott hagyott egyedül az ajtóban állva, hisz mégis a másik legjobb barátját láthatta hosszú idő után. Viszont ő mégis mit keresett itt, ha csak holnapra volt „bejelentve”?

Miután lepacsiztak egymással, Austin felém pillantott.

- Nézd, Lizzy, mit kaptam! – rohant oda hozzám öcsém boldogan az új autóját mutatva.

- Nagyon szuper. – mosolyodtam el. – Meg is köszönted? – kérdeztem, erre pedig Matty rohant is Austinhoz.

- Köszönöm, köszönöm, köszönöm. – mondogatta folyamatosan, miközben Austin felkapta őt majd pördült vele egyet. Öcsém felkacagott, mikor a végén a szokásos csikizéssel záródott ez a mutatvány. Én csak mosolyogva néztem őket. Ahogy játszanak. Olyan volt, mintha semmi nem változott volna. Ők ketten szinte egész nap ellennének együtt, régebben nem hagytam, hogy engem kiszorítsanak ebből. Így az öcsém, Alex, Austin, és én együtt töltöttük szabad napjainkat. Ugyan Matty néha fárasztó tud lenni, de valahogy mindig megoldottuk ezt az egészet. Most meg? Örültem annak, hogy még mindig jóban vannak, Austin még mindig kedves vele, annak ellenére, ami köztünk van.

- Már nem is köszönsz? – szólalt meg hirtelen mellettem, és fel se kellett néznem, hogy tudjam ki volt az. Én csak épp egy pillanatra hunytam be a szemem, miközben mély levegőt vettem.

„Nem Elizabeth, te most haragszol rá. Tudod mit tett, nem fog ennyivel elérni semmit.” – hajtogattam magamban. Ugyan is legszívesebben szorosan megöleltem volna, és soha nem engedtem volna el.

Igen, persze, ha az életem egy mese lenne, akkor ez így történt volna. Azonban nem az, így csak megrántottam a vállam.

- Szia. – motyogtam, miközben rá néztem. Mikor tekintetünk találkozott, én elindultam a nappaliba, vállam pedig érintette övét mikor elmentem mellette.

- Mi van? - szinte ugrott oda hozzám Alex.

- Mi lenne? – néztem rá, majd inkább úgy döntöttem, jobb lesz a szobámban, egyedül. Kettesével szedve a lépcsőfokokat mentem fel. Mikor beértem a szobámba, az ajtót magam után becsukva egy nagyot sóhajtottam.

- Ezt nem hiszem el. – motyogtam a tekintetemet a plafonra szegezve. Tudtam nagyon jól, hogy a találkozást lehetetlen a végtelenségig húzni, azonban ez így elég kemény volt. Legalábbis szerintem...

Az ágyamon hanyatt vágódtam, majd inkább úgy döntöttem hasra fordulok. Legszívesebben sikítottam volna, és ezzel minden feszültséget ki tudtam volna adni, azonban nem lehetett. Arcomat a párnába temettem, és gondolkodtam az előző ötletemen, de végül nem tettem meg. Hisz nem fogom kimutatni, hogy mennyire feszélyezve érzem most magam, hogy itt van. Nem fogom én megadni azt neki, hogy lássa, még mindig oda vagyok érte.

Gondolataimból kopogás zökkentett ki.

- Lizzy, én vagyok, bejöhetek? – kérdezte az ajtó másik feléről, mire én egyből felpattantam előző helyzetemből.

- Ha muszáj... – motyogtam, azonban lehet túl hangosan is, mivel nyílt is az ajtó.

- Hallottam. – mondta, majd mikor tekintetünk találkozott egy mosolyt kényszerített arcára. Igen, tudtam, hogy ez nem belülről jött neki. A normális mosolya nem ilyen, az sokkal...

Na, jó nem fogok most elkezdeni áradozni róla. Kicsit megráztam a fejem, hogy kimenjenek ezek a gondolatok belőle. Ekkor vettem észre, hogy Austin engem néz.

- Még mindig túl sokat gondolkodsz. – mondta, majd leült mellém az ágyra. Én csak egy vállrántással reagáltam rá. Azonban mégis mi ez? Nagyjából úgy éreztem magam ezekkel a reagálásaimmal, mint aki csak ilyen mozdulatokkal tudja kifejezni magát. Én azonban teljesen normálisan is válaszolhattam volna neki, hisz láttam rajta, hogy igyekszik. Igyekszik helyre hozni kapcsolatunkat, de nem akartam közölni vele, hogy azt már egy éve elcseszte. Már bocsánat a kifejezésért...

Viszont, ha így van, akkor így van.

- Ha most te arról akarsz beszélni, hogy miért gondolkodom ennyit, felesleges volt bejönnöd. – mondtam végül, teljesen kifejezéstelen arccal.

- Beszélnünk kéne. - mondta halkan.

- Most is azt csináljuk. – nevettem fel, miközben pakolászni kezdtem éjjeli szekrényemen. Hogy mégis mit? Azt nem tudom...

- Lizzy, befejeznéd végre? – emelte fel kicsit a hangját.

- Mit? – kérdeztem vissza, azonban ekkor megfogta karomat és maga mellé húzott.

- Ezt. – suttogta.

- Nem csinálok semmit. – mondtam vállat rántva.

- Épp ez az. – szűrte ki fogai között a mondatot.

- Mégis mit akarsz, mit csináljak? Ugorjak nyakadba, hogy úristen, de jó, hogy újra itt vagy. Majd csókoljalak meg és mondjam el, mennyire szeretlek? – néztem rá szemöldökömet felhúzva.

- Nem éppen erre céloztam, de felőlem ezt is megcsinálhatod. – nevetett fel, azonban ez is csak pár másodpercig tartott.

- Ez a hajó már rég elúszott. – mondtam.

- Jó, most tárgyalhatjuk a múltat, tudom elrontottam, egy nagy barom voltam, és igen tudom, mielőtt közbe vágnál, vagyok is. - hű, de ismer... Tényleg közbe vágtam volna, ha nem lett volna ilyen gyors. – Én most csak annyit, akartam, hogy beszéljünk. Nem nézhetsz rajtam át egész végig, míg itt leszek.

- Fogadjunk? – néztem rá.

- Nem fogadunk, mert nem engedem, hogy csak úgy átnézz rajtam.

- Nem kértem az engedélyed.

- Nekem meg kezd elegem lenni. – mondta.

- Akkor együtt érzek most veled. Nekem is. – bólintottam egyet.

- Na, jó, ha majd újra normálisan lehet beszélni veled, akkor szólj. Én nem akarom arra pazarolni az időm, hogy itt hallgassam a flegma válaszaidat.

- Jobb is, Alexnak hiányoztál. Vele töltsd az időt. – mondtam rá se nézve.

- Egyszer úgyis leomlik a fal körülötted és újra normális leszel. – nézett vissza az ajtóból.

- Vagy nem. – motyogtam, majd már csak azt hallottam, hogy egy ajtó csapódás kíséretével kiment a szobámból.

Egy nagy sóhajjal borultam vissza ágyamba majd újra a fejemet a párnámba fúrtam. Küzdöttem... A könnyeim ellen, amik ki akartak törni.

A túlságosan is nagy csönd pedig rátett egy lapáttal. Úgy éreztem, hogy talán nem jól cselekedtem, de legbelül tudtam, hogy igen is mindent jól csináltam. Hisz amit tett, megtett valamiért. Amit talán sosem tudok meg, de az igazat megvallva nem is érdekel.

Én megvagyok nélküle, még úgy is, hogy egy nap sem telik el, hogy ne gondoljak rá. Nem fogok egy cuki mosolynak, és egy bóknak; vagy isten tudja mit szoktak ilyenkor csinálni a srácok; bedőlni és mindent elfelejteni. Mert az lehetetlen...