7. Rész

Sziasztok! Itt a következő rész. Remélem tetszeni fog. :)
                                                                              Jó olvasást! :)

Régen pedig sosem engedte...

- Menjünk oda, ott jó lesz. - mutatott Alex az üres székek felé, miután már vagy kétszer körbejártuk az egészet. Mindig volt valami indok, hogy miért nem volt jó az éppen kiválasztott hely...
- És amúgy kik is játszanak? – tettem fel kérdésem.
- Valami helyi két csapat. – válaszolt teli szájjal legjobb barátom, mire elnevettem magam. Kezemben volt a popcorn, tehát én ültem középre, hogy mindenki elérje. Igazából nekem még mindig nem volt kedvem ehhez az egészhez, és ezt Alex is látta rajtam.

A meccs elkezdődött. Volt, aki ordítozott. Volt, aki csak csöndben ült, és volt, aki könyvet olvasott. Igazán illedelmes, mit ne mondjak...

- Tippelj, ki fog nyerni? – fordult vigyorogva felém Alex.
- A pirosak. – válaszoltam vállat rántva, hisz honnan tudjam?
- Austin?
- Kékek. – mondta, majd tekintetét enyémbe fúrta. Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, és Alex felé fordultam.
- És szerinted?
- Honnan tudjam, még soha életemben nem láttam őket játszani, így fogalmam sincs milyenek. – mondta el, az előző két válaszhoz képest, az ő hosszú verzióját.

- Hé, először én is ezt akartam mondani, csak gondoltam muszáj lesz valamelyiket választanom. – szólalt meg Austin mellettem. Én csak a plafonra emeltem tekintetem, hogy ne nevessem el magam. Azonban mégis mosolyogva tereltem vissza figyelmemet a két játszó csapatra.

Ekkor láttam meg felmentő seregemet, Sarah személyében.

Ő is észrevett engem, és hevesen integetni kezdett. Én elmosolyodtam, majd a popcornos dobozt Alex ölébe raktam.

- Bocsi srácok, de én most megyek. – mondtam, és elindultam a lány felé.
- Mégis hova? – hallottam, ahogy Alex utánam kiabál. Én hátra fordultam, majd egyből visszavezettem tekintetem, a tőlem már csak pár lépésre álló Sarah felé.

Biztos voltam abban, hogy Alex értette, mire céloztam, így nagy mosollyal az arcomon köszöntem barátnőmnek.
- Szia. – köszönt ő is, majd felém nyújtotta sajtos perecét, hogy kérek-e belőle.
- Nem köszi.
- Kivel jöttél? – tette fel hirtelen kérdését.
- Két barátommal, vagyis egy... – össze-vissza beszéltem és magam sem értettem mit akarok ebből kihozni. Sarah kérdőn nézett rám. – Két barátommal jöttem, ott ülnek. – mutattam a két srác felé.
- Az egyiket ismerem. – mondta, mire én nagyot néztem. – Austin Mahone, őt mindenki ismeri.
Igazából nekem szokatlan volt, hogy Austin-t bárhol simán felismerhetik.

- Nyugi, már. Tiszta fehér lett az arcod. – nevette el magát Sarah.
Nem fogok sikítozva odarohanni hozzá. Nem nagyon csípem, de úgy látom ő téged igen... – mondta, és én pedig gondolkodás nélkül fordultam meg, hisz eddig nekik háttal álltam.
Ez volt az, amit nem kellett volna megtennem. Austin folyamatosan felénk nézett.
- És te is őt. – bólintott egyet Sarah.
- Mi? – egy oktávval feljebb jött ki ez a kérdés a számon. – Pont ellenkezőjét érzem iránta.
- Nem úgy látszik.
- Pedig de. – tiltakoztam még mindig.
- És ki van ott mellette? – váltott hirtelen témát, és ezért hálás is voltam neki.
- Ő Alex, a legjobb barátom. Már, mint Austin-é is. Na, jó hosszú történet. – magyaráztam, mire ő csak egy „aha” mondattal reagált.

A meccs további részét, Sarahval töltöttem. Beszélgettünk, hülyültünk, és nagyon sokat nevettünk. Azonban a vége felé el kellett mennie, mert valami sürgős dolog volt otthon. Ő sem tudott többet róla, tehát én sem tudok pontosabb információkkal szolgálni.

Mivel abban biztosak voltunk, hogy nem akarjuk azt, hogy ne találkozzunk újra, telefont cseréltünk, és mindketten beírtuk számunkat. Majd egy gyors köszönés után, egyedül maradtam, vagyis...

Visszamentem a srácokhoz. Nagyon bele voltak merülve a meccsbe, így észre se vették, hogy visszaültem melléjük.

- Tuti, hogy a pirosak nyernek. – mondtam, mire mindketten felém kapták tekintetünket.
- Kékek. – mondták egyszerre, mire elnevettem magam.
Ekkor egy fülsüketítő sípolással jelezték, hogy az utolsó jó néhány perc előtti szünet megkezdődött. Fogalmam sincs mennyi idő volt hátra, nem értek én ehhez, de a kijelzőn lévő számok pedig nem sokat jelentettek nekem. Már, mint nem tudtam, most melyik mire utal...
Halkan raktak be zenét, ami alapzajként hatott, majd megjelent a kivetítőn a közönséget vevő kamera élő felvétele.

Egymás után jelentek meg párok rajta, akik pedig tudták mit kell csinálniuk. Azonban arra egyáltalán nem számítottam, hogy nálunk is meg fog állni. A nézőtér többi tagja látta a kivetítőn, hogy csak egymásra kaptuk tekintetünket. Nekem a szívem a torkomban dobogott, Austin pedig csak nézett. Ezernyi gondolat volt a fejemben, viszont a nézőtérben egyre többen kezdték kiáltani azt az egy mondatot. „Csókot.”

Előjöttek az emlékek, hisz kicsit több mint egy éve, ugyan ebben a helyzetben voltunk, de akkor csak mosolyogva teljesítettük ezt a feladatot.
Most pedig mindketten összezavarodva néztünk egymásra, és ennek én vetettem véget.
Kissé megráztam a fejem, majd felálltam, és rajta átmászva indultam el a lépcső felé, amelynek a végén, egy fordulót megtéve, megtaláltam a kijáratot.
A nézőtérben, volt aki „húúú”-zott, ami engem még jobban felidegesített.
Csak egy nyugodt helyet akartam keresni, amit végül egy ajtó mellett húzódó fal mellett találtam meg. Bámultam magam elé, és még azt sem mondanám, hogy gondolkoztam, hisz fogalmam sem volt, mégis min kellett volna...
- Lizzy! – hallottam meg egy ismerős hangot. Nem álltam fel, mivel nem akartam, hogy rám találjon. – Tudom, hogy valahol itt vagy. – szólalt meg újra. Már nagyon közel járt hozzám, de nem gondoltam volna, hogy ennyire.
Lépteket hallottam mellőlem, majd éreztem pillantását magamon.
Oldalra tekintettem, és megláttam piros magas szárú cipőjét.
Csak egy pillanatra néztem fel rá, majd újra a velem szemben lévő fehér falat kezdtem el bámulni. Ő közelebb jött hozzám, majd lassan csúszott le a fal mentén mellém. Lábait felhúzta és két kezével karolta át őket.
Nem nézett felém, ugyan úgy tett, mint én.
- Tudod, én úgy jöttem vissza, hogy tudtam nehéz lesz, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. – motyogta, és szerintem ezt maga miatt is mondta ki hangosan. Felé kaptam tekintetemet. – Figyelj Lizzy. Nem kell annyira jóban lennünk, mint amennyire igazából én szeretném. Legalább beszéljünk egymással, jó? Normális hangnemben. Barátiasan.
- És akkor azt hiszed, minden megoldódik. – mondtam, újra az előttem lévő falat bámulva. – Akkor csak eltakarnánk azt, ami igazából van.
- Mert mi van igazából? – kérdezte. Felé pillantottam, majd lassan kezdtem el felállni.
- Nem tudom. – válaszoltam őszintén, és ott hagytam.
Ő csak tovább ült ugyan ott, ahol eddig, és éreztem, hogy utánam néz.
Régen pedig sosem engedte, hogy csak így faképnél hagyjam...