19. Rész

Sziasztok!
Bocsánat, hogy előző héten nem hoztam részt! Félévi hajtás miatt nem volt időm írni.
Már előre tudom, hogy néha lesz még ilyen, hogy nem fogok tudni részt hozni egyik-másik héten. Ezekért előre bocsánatot kérek. Az év végi jegyeim nekem már sokat számítanak, úgyhogy muszáj lesz belehúznom.
Remélem megértitek.
Nem is húzom tovább az időtöket. Itt a 19. rész. Remélem tetszeni fog!
Jó olvasást! :)

A meglepetés

- Mégis hova megyünk? – kérdeztem már vagy ezredszerre türelmetlenül.

- Majd meglátod. – adta újra a nem sokatmondó választ Austin. Mosolya megjelent arcán, mikor felém pillantott. Én csak karjaimat összefontam mellkasom előtt, és az ablakon kezdtem el kibámulni. A különböző épületek elmosódtak, ahogy elhaladtunk előttük az úton.

- Akkor legalább annyit mondj, hogy messze van-e még. – motyogtam.

- Nincs. – válaszolt nevetve türelmetlenségemen.

- Voltam már ott? – kezdtem el játékomat. Hátha véletlen elmondja végül.

- Nem tudom.

- Szép hely? – tettem fel következő kérdésem.

- Igen. – mosolyodott el.

- Fogunk ott enni? Mert igen éhes kezdek lenni. – néztem rá vigyorogva, mire csak bólintott egyet, majd egy nagy jobb kanyart vett az autó.

- Most miért tértél hirtelen le a hosszú egyenes útról? – kérdőn pillantottam rá.

- Sok kérdésed van még?

- Meglehet. – azonban már én is nevettem magamon.

- Ha nagyon akarod tudni, hogy hova megyünk… - kezdett bele mondatába. – akkor nemsokára megtudod. – nézett felém egy kacsintás kíséretével.

- Argh, és én pedig még azt hittem, hogy végre elmondod! – fejemet az ablaknak döntöttem, és innentől már nyugodtan - és a legfontosabb - csendben vártam, hogy odaérjünk.

Austin szinte egész úton csak mosolygott, én pedig nem tudtam mégis miért. Azonban, mikor útközben ránéztem melegség öntött el, szemeim előtt pedig lepörögtek a múlt képei.

*** 

-  Végül pedig Austin Mahone és Elizabeth Bradley. – mondta ki az utolsó párost irodalom tanárunk, mire én csak elmosolyodtam, hisz tudtam, ezt legjobb barátom intézhette csak el.

-  Mégis mit tettél te tanárunkkal, hogy ebbe belement? – fordultam hátra Alexhez.

- Az maradjon csak az én titkom. – válaszolt egy kacsintás kíséretével.

Ekkor megszólalt a csengő, ami pedig csak egyet jelentett számomra.

Felpattantam székemről, és Austinhoz siettem.

- Mivel te leszel a párom a színdarabban, próbálnunk kell. Mondjuk ma délután? – vigyorogva néztem rá, mire ő csak unottan pillantott felém.

- Ezt te sem gondoltad komolyan. – elnevette magát, miközben vállára vette táskáját és kezemet megfogva indult ki a teremből, én pedig követtem őt.

- Várj már. – torpantam meg, azonban ő ment tovább, így engem maga után húzva.

- Csak ha bevallod, hogy nem komolyan gondoltad az előbbit. – ment tovább.

- Jó, jó, bevallom, csak állj már meg. – mondtam nevetve, mire megállt és magához húzott.

- Ma más programunk van. – mélyen a szemembe nézett. – Viszont tudod nagyon jól, hogy amikor csak időm lesz rá, szívesen próbálok veled. Bár abból sosem lesz nagy eredmény, ha közös munkát bíznak ránk. – mondta vigyorogva, majd egy csókot nyomott ajkaimra.

***

- Lizzy! – Austin hangjára eszméltem fel az emlékből. – Megérkeztünk. – mosolyodott el, mikor felé pillantottam. Izgatottan tettem rá kezemet az ajtó hideg kilincsére, majd kinyitottam azt. Ekkor megcsapott a friss levegő, ami pedig nem mással keveredett, mint a tenger illatával.

- A partra megyünk. – jelentettem ki, azonban belül szinte repdestem az örömtől, hogy ide hozott.

- Nem teljesen. – lépett mellém vigyorogva, majd megfogta kezemet. Én kérdőn néztem rá, azonban szeméből ki tudtam olvasni, hogy esze ágában sincs elárulni, pontosan mit tervezett.

Ekkor pillantottam meg a partot, hol csak pár ember sétálgatott. A nap már kezdett lemenni, így még hangulatosabbá téve az összképet.

Tőlünk nem messze pedig egy óriáskereket fedeztem fel.

- Uuu, nézd! Menjünk oda! – mutattam boldogan az építmény felé.

- Azt hittem éhes vagy, és előbb enni szeretnél.

- Az még várhat. – mondtam izgatottan, mintha csupán 8-9 éves lennék, azonban nem érdekelt. Austin csak mosolygott reakciómon.

Csak pár percbe tellett, míg a nagy kerékhez értünk, és beálltunk a sorba. Miközben vártunk körbevezettem a helyen tekintetemet és rájöttem, hogy egy hosszú, de annál csodálatosabb estének nézünk elébe.

Mikor az óriáskerék előtti kis bódéhoz értünk, Austin vett két jegyet, aztán már csak arra kellett várnunk, hogy az előző páros kilépjen a kabinból, majd mi vettük át helyüket.

Az ott dolgozó férfi becsukta mögöttünk a kis ajtót - vagyis lehet inkább kapunak kéne neveznem – ami pedig halk kattanással jelezte, hogy bezáródott. Én egyből a kabin széléhez léptem, ezzel Austint magam után húzva.

- Tetszik? – lépett mögém, majd átölelt. Én csak mosolyogva bólintottam egyet, miközben a kabinunk egyre magasabbra jutott.

Ahogy emelkedtünk, egyre messzebb láthattunk el, és egyre szebb is volt a kilátás. Olyan érzésem volt, mintha a végtelenségbe tekintenék, hisz a tenger végét nem láttam sehol. Csupán a nagy kékséget láthattam, melyet a lemenő nap sugarai díszítettek.

- Sajnálom Austin! – olyan halkan szólaltam meg, hogy én is alig hallottam magamat.

- Mégis mit? – hallottam hangjában a csodálkozást.

- Azt, hogy ennyi ideig nem is szóltunk egymáshoz, hogy nem hallgattalak meg, hogy elszalasztottunk napokat, heteket, hónapokat! Egy teljes évet!

- Ha bárkinek is bocsánatot kéne kérnie valamiért, az csakis én vagyok Lizzy. A múlton nem tudok változtatni, bármennyire is szeretnék. Most a jelen van, és ez egyúttal az új lehetőségeket is jelenti.

- Igazad van. – motyogtam, miközben a tengert bámultam.

Észrevettem, hogy újra egyre közelebb kerülünk a talajhoz.

- Hölgyem. – a férfi kezét nyújtotta, én pedig el is fogadtam segítségét kiszállásnál.

- És most merre? – fordultam Austin felé vigyorogva, mire ő csak megfogva kezemet sétált tovább és a part felé pillantott.

- Akkor ezek szerint nem jártál még erre. – szólalt meg pár perc csönd után.

- Nem. Pedig nagyon is szerettem volna eljönni ide, csak mindig közbe jött valami. Plusz... – itt egy kis szünetet tartottam, mivel nem akartam szóba hozni Lucast. Így az első gondolatomat átköltöttem. – nem volt kivel eljönnöm ide.

- Tudod, legbelül reméltem, hogy én leszek az első, akivel eljössz a partra. – vigyorogva nézett rám, majd tekintetét a tenger felé irányította.  

Azonban ekkor én egy kivilágított kis éttermet fedeztem fel, ami nem messze tőlünk helyezkedett el.

- Bemegyünk oda? – kérdeztem.

- Ahogy szeretnéd. – válaszolt halkan kérdésemre, azonban biztos voltam abban, hogy direkt errefelé jöttünk. Épp ezért. 

- Egy asztalfoglalásom volt Austin Mahone néven. – mondta Austin a bejáratnál álló embernek, ki csak egyet bólintott, majd egy eldugott, de mégis gyönyörű kilátással rendelkező asztalhoz vezetett minket.

- Annyira tudtam, hogy direkt erre indultunk. – néztem a mellettem álló fiúra fülig érő szájjal. – Ez meseszép! – léptem közelebb az ablakhoz.

- Reméltem, hogy tetszeni fog. – mosolyodott el Austin, majd kihúzta nekem az egyik széket. – Hölgyem.

- Köszönöm uram. – mentem bele játékába, majd helyet foglaltam. Ő is így tett, ezzel szembe kerülve velem.

A vacsora mennyei volt, ezt pedig nem győztem elégszer megemlíteni Austinnak. Hisz akaratom ellenére sem tudtam elfogyasztani a desszertemet, - annyira tele ettem magam az első két fogással – ez pedig rossz érzést keltett bennem. Azonban ahogy jött, úgy el is tűnt, mikor megpillantottam az égen feltűnő tűzijátékokat.

- Azt nézd! – mutattam ki az ablakon, majd gondolkodás nélkül indultam ki az étteremből.

- Lizzy várj már! – nevette el magát Austin. – Mindent köszönünk. A borravalót tartsa meg!

Ekkor én már a kijáratnál jártam, őt magam mögött hagyva, azonban ekkor megtorpantam, hisz rájöttem miért mondta, hogy várjak egy kicsit.

- Bocsi! – mondtam nevetve, mikor utolért, azonban ekkor megfogtam kezét és futni kezdtem a tenger felé.

A tűzijáték hangja töltötte be a környéket, és a parton lévő összes ember tekintete az égre szegeződött. Gyerekek sikongatva figyelték mikor jelenik meg újabb szín az égbolton.

Én pedig csak mosolyogva tekintettem Austinra, kinek szemében újra láthattam a csillogást. Ő a tűzijátékot nézte, azonban mikor észrevette, hogy figyelem, felém fordult.

- Mégis mit csinálsz? – kérdezte Austin meglepetten, mikor lehajoltam, és kicsatoltam sarum csatjait.

- Minek látszik? – néztem fel rá mosolyogva, majd mikor lábbelimet levettem és megéreztem a homokot talpam alatt, szaladni kezdtem.

- Hé, várj meg! – hallottam meg kiáltását. Nem tartott sokáig, míg utolért, hisz ő gyorsabb volt, mint én.

Nevetésünk betöltötte a környéket, miközben csak futottunk és futottunk a parton. A talpam alatti homok, és a szellő, mely szemből jött, szabadságérzetet adott.

Austin hirtelen húzott magához, így megállítva engem. Mindketten szaporán kapkodtuk a levegőt, az előbbi futásunk miatt.

Mikor tekintetünk találkozott elmosolyodtam. Nem kellett megszólalnia, hisz a szeméből mindent ki tudtam olvasni.

Boldog volt, épp úgy, ahogy én is.