17. Rész:

Sziasztok! 

Ugyan csak két szavazat érkezett, azonban az alapján mostantól péntekenként fogok hozni részeket!

Azonban látom az oldalmegjelenítéseket, ami alapján azt mondhatom, hogy sokkal többen néznek be ide nap, mint nap, mint amennyien értékelnek, vagy éppen szavaznak. 

Én csak nektek akartam kedvezni ezzel a rész hozós közvélemény kutatással. Tudom, hogy sokkal többen látták, mint amennyien ténylegesen szavaztak is, de mindegy. Akik megtették, azoknak köszönöm! :) 

Viszont! 

Az összes olvasómnak pedig azt KÖSZÖNÖM, hogy olvassa irományaimat! 

Most pedig, jó olvasást a 17. részhez. :)

p.s: Már Lucas-t is megtalálhatjátok a szereplők képei között, jobb oldalt.:)

A megmentő

- Gyerünk! Még egyszer az egészet! És egy két há... – Samantha rendíthetetlenül folytatta a számolást, miközben a mozdulatokat sorban csinálta. Azonban bele tellett pár pillanatba, hogy észrevegye, mi nem csináljuk vele együtt. Háromórányi próba után, szerintem nem is meglepő, hogy elfáradtunk. – Jó, rendben, de csak fél óra szünetet kaptok! – mondta fejét rázva, én pedig nagyot sóhajtva ültem le a földre, ott ahol voltam.

- Mizu csajszi? – terült szét mellettem James a földön. Én csak nevetve figyeltem szenvedését.

- Talán edzeni kéne egy kicsit nem? Akkor még jobban is bírnád a próbákat.

- Haha nagyon vicces. – nézett rám gúnyosan.

Szemem sarkából láttam, hogy Lucas messziről néz minket. Még mindig nem árulta el mi a baja James-el.

Igaz, az első bemutatkozása nem volt éppen kedves, de az együtt töltött napok során rájöttem, teljesen normális, jó fej srác.

- Jössz este a buliba? – ült fel James fekvő helyzetéből, és kérdőn nézett rám.

- Mehetek. – rántottam egyet vállamon.

- Ha mégse jönnél, nem foghatod megint arra, hogy fáradt vagy! 10-kor a hallban találkozunk! – kacsintott egyet, majd elhagyta a termet.

Én csak nevetve néztem utána, és egyáltalán nem értettem mégis hova ment, hisz a próbának elvileg folytatódnia kéne.

***

Este pontban 10. Ennyi volt az idő, mikor beléptem a liftbe. Csak reméltem, hogy megvártak a többiek. Nem akartam Lucassal egy szobában maradni most este.

Veszekedtünk. Már nem először, ugyan arról témáról. James.

Azt megértem, hogy meg akar védeni, azonban nincs mitől, vagyis inkább úgy mondom, kitől...

- És itt a megmentőm! – zökkentett ki gondolataimból James kiáltása.

Kérdőn néztem rá, miközben közeledtem felé. Hisz a megnevezést, hogy „megmentő” nem sokszor kaptam még. – Többiek kidőltek, úgyhogy sajnos kettesben megyünk ma bulizni.

„Először a nem igen kedves bemutatkozása! Majd elkezd jópofizni, és végül véletlen kettesben mentek el valahova, és bum. Akkor megtudod ki is ő valójában!” – Lucas szavai kavarogtak fejemben, amint kimondta James a „kettesben” és a „bulizni” szót.

Azonban egy pillanatra behunytam a szemem. Nem akartam hinni Lucasnak, és igen, lehet kellett volna, de mégis elindultam James-el a kijárat felé.

- És hova megyünk? – kérdeztem útközben, az előző gondolataimmal pedig nem foglalkoztam. Lehet, hogy ez a srác itt mellettem tett egy s mást, azonban én bíztam benne, és valahogy éreztem, engem nem fog bántani. Ha egyáltalán Lucas erre akart eddig egyfolytában célozni.

- Van a sarkon egy pub, ha neked is jó, akkor oda. – pillantott felém, majd újra maga elé szegezte tekintetét. – Mit mondott rólam Lucas? – mosolyodott el féloldalasan.

- Semmit. – vágtam rá egyből, lehet túl gyorsan is.

- Biztos mondott, és sejtem is, hogy mit. Nem állítom, hogy hazudott, volt már egy két cselekedetem, amire magam sem vagyok büszke. Azonban megváltoztam Lizzy, csak ezt Lucas képtelen felfogni.

- Én nem tudom mi történt köztetek, de az igazat megvallva nem is vagyok rá kíváncsi. Mindketten nagyon jó barátaim lettetek, és semelyikőtökkel sem fogok ellenséges lenni, csakis azért mert az egyik azt mondta, hogy a másik egy barom, és majd jönni fog a bum!

- A bum. – nevetett fel mellettem, miközben kitárta előttem az ajtót.

- Ne röhögj ki! – szóltam rá, de már én is mosolyogtam rajta.

- Csak egy kérdés még, aztán hagyjuk abba mára a lelkizést. – mondta, miközben leültünk egy asztalhoz. – Ezt a megfogalmazást te találtad ki most vagy Lucas mondta így? – nevetett még mindig.

- Nem mindegy? – dőltem hátra székemen, miközben próbáltam komoly maradni, azonban az arckifejezését látva elnevettem magam.

- Mit hozhatok? – lépett mellénk a kiszolgáló lány, mire szemem sarkából láttam, hogy James titkon végig mérte gyorsan, én csak fejemet rázva követtem társalgásukat. Azonban nem mindent hallottam teljesen jól. Így fogalmam sem volt mit is fogok kapni.

- Mit rendeltél végül? – kérdeztem kíváncsian.

- Nem tudom, Maddy ajánlotta.

- Aha, Maddy. Nem kell téged félteni az biztos.

- Tudod, ápolni kell néha a kapcsolatokat.

- Úgy érted teremteni. Mert, hogy nem ismerted eddig, az is biztos. – nevettem próbálkozásán, mire ő is elmosolyodott.

- Tök mindegy a lényeg, hogy valami koktélt kapunk. – én csak egy bólintással reagáltam, majd kicsit jobban körül néztem a pubban.

Kívülről igen kicsinek látszott, azonban mikor már bent van az ember sokkal nagyobbnak látja. Mi a bejárathoz viszonylag közeli asztalnál foglaltunk helyet. Vagy 15 asztal volt még a miénken kívül, azok közül is csak egy volt szabad még. A pultnál is foglalt volt az összes szék, és mást nem lehetett látni, mint nevető, beszélgető embereket, kezükben italokkal.

- Na, milyen az ajánlott ital? – kérdezte James, ezzel kizökkentve elmélkedésemből.

- Egész jó. – válaszoltam vállat rántva, azonban még mindig nagyon fürkészte arcomat. – Jó oké, kiváló. Így megfelel?

- Teljesen. - vigyorgott.

***

Olyan éjfél körül rendelhettük a harmadik italunkat, persze ugyan abból a koktélból, és a műanyag teli pohárral indultunk vissza a hotelhez.

Ügyeltem arra, hogy a fehér folyadék ne löttyenjen ki sétálás közben. Igen, azt hiszem megéreztem az előző két pohár adagot, azonban csak annyit eredményezett, hogy felhőtlenül beszélgettünk, beszélgettünk és beszélgettünk...

Amint a lifthez értünk, az italunk elfogyott, úgyhogy már az üres műanyag tárgyat szorongatva léptünk be a felvonóba.

- Köszönöm a mai estét. - mosolyodtam el, mikor a szobaajtómhoz értünk.

- Én köszönöm. - helyezte bele műanyag poharát enyémbe. Láthatta, hogy igen furcsán néztem rá cselekedete miatt, mivel elnevette magát. – Gondoltam a tiedet is kidobom a kukába. De ha nem akarod... – mondta vállat rántva, mire én a kezébe nyomtam a poharakat.

- Kösz, ezt is. Jó éjt. – fordítottam el a kulcsot a zárban, majd már bent is voltam.

Azonban arra nem számítottam, hogy full sötét lesz, bár igaz, éjfél után ennek nem kéne meglepőnek lennie. Hát nekem az volt, és egy jó nagyot zakóztam azt hiszem egy táskában.

- Lizzy? – nyögött fel alattam Lucas. Várjunk csak... Alattam? Akkor ez nem egy táska volt.

Olyan gyorsan ugrottam fel a földről, mint még soha.

- Jézusom, te mit csinálsz a földön? – kérdeztem, miközben a lámpa kapcsolót kerestem. Azonban ekkor válasza nélkül is megértettem a helyzetet. Részeg volt. - Mégis mennyit ittál?

- Csak pár cseppet, látod? – emelte fel a kezében lévő üres üveget. – Utánad mentem, de nem találtalak sehol, ezért visszajöttem és miközben hívni próbáltalak megszomjaztam.

- Azt látom. – sóhajtottam egyet.

Nagy nehezen eljutottunk az ágyig, ő természetesen szétterült rajta. Egyszerűen bűzlött, úgyhogy valószínűleg a legrosszabb ötletem lehetett, de hirtelen nem találtam más megoldást.

Belebújtam cipőmbe, majd a 110-es szoba irányába indultam. Mikor odaértem kopogtam kettőt, és meglepetésemre már nyílt is az ajtó.

- Hát te? – kérdezte tágra nyílt szemekkel.

- Lucas elfoglalta az ágyat, nem szívesen aludnék a földön. Mivel tudom, hogy te egyedül vagy, gondoltam hátha befogadsz egy éjszakára. Kis helyen is elférek. – magyarázkodtam, azonban már csak azt vettem észre, hogy behúz a szobába, majd becsukja mögöttem az ajtót.

- Üdvözöllek lakosztályomban. Ugyan nem olyan tiszta, kicsit rumlis, de remélem megfelel.

Én csak nevetve néztem végig mutatványát.

- Hogy neked mennyi energiád van ilyen hosszú nap után. - hitetlenkedtem mosolyogva.