10. Rész

Sziasztok! 

Tegnap visszatértem a nyaralásból, úgyhogy mostantól úgy fogom hozni a részeket, ahogy eddig, tehát 3-4 naponta. :)

Remélem ebben a részben minden tisztázódik Austinnal kapcsolatban. Hogy mi van vele, és egyáltalán mégis ki ez az Emily. 

Nem is húzom tovább az időtöket. 

                                                                       Jó olvasást! :) 

Amikor még Mi voltunk

Lizzy 

- Ez biztos jó? Mondd meg, ha nem! – pördült meg előttem Sarah már vagy tizedszerre, az általa kiválasztott ruhában.

- Hidd el, nagyon jól áll. – mondtam nevetve.

- Jó rendben, akkor ezt veszem meg. – bólintott egyet és már vissza is ment az öltözőfülkébe.

- Addig megyek, nézelődöm kicsit. – mondtam, mivel nem akartam ott ülni egyhelyben és unatkozni.

- Oki. – szólt ki, mire elnevettem magam. Hogy ez az „oki” hogy jött neki...

Kezemet a ruhákon végig vezetve mentem sorról sorra. Volt, ami megtetszett, azonban amikor leakasztottam a többi közül, mindig csalódnom kellett. Vagy az ár miatt, vagy, mert ocsmány díszítés volt rajta.

- Uhh bocsánat. – mondtam, mikor hirtelen valakinek nekiütköztem. 

- Lizzy? – szólalt meg az illető, mire felé kaptam tekintetem.

- Szia Lucas. – mosolyodtam el, mikor megláttam az előttem álló srácot.

- Mi járatban errefelé? – kérdezte.

- Vásárolok, vagyis a barátnőm keres magának valami ruhát estére. – magyaráztam, majd kérdőn néztem rá, hogy ő jön.

- Egyik haverommal találkozom, csak ő elaludt, így várnom kell egy kicsit.

- Délután 5 óra van és elaludt? – lepődtem meg.

- Ja, valami kosár meccse volt és elfáradt.

- Kék vagy piros csapatban játszik? – tettem fel kérdésem, ő pedig furcsán nézett rám.

- Honnan tudjam? – rántotta meg a vállát.

- Azt hittem legalább azt tudod, milyen színű mezben versenyzik a barátod. – mondtam miközben tovább nézelődtem a ruhák között.

- Kosár. Annyira nem izgat. Sőt...

- Értem… Nem a kedvenc sportjaid közé tartozik. – néztem rá egy pillanatra.

- Hát nem. – mondta nevetve.

- Nem ő a barátnőd? Mert szerintem téged keres. – mutatott egy lány felé, aki a ruhájával a kezében nézett jobbra-balra, miközben lábujjhegyre állt.

- De. Azt hiszem oda kéne menni hozzá. – nevettem Sarah mutatványát látva, majd együtt indultunk el felé.

- Már azt hittem felszívódtál. – mérgelődött mikor odaértünk hozzá.

- Bocsánat, én tartottam fel. – szólalt meg Lucas mosolyogva.

- Áhh, és megkérdezhetem, hogy te ki vagy? – nézett rá Sarah, a legkedvesebb mosolyával az arcán.

- Lucas Collins. – nyújtotta kezét barátnőm felé.

- Én Sarah vagyok. Sarah Wright.

- Na, örülök, hogy megismerkedtetek, de szerintem menjünk ki a boltból. – törtem meg a társalgásuk utáni csöndet. Én csak kicsit oldalba böktem Sarah-t, mire ő feleszmélt és elindult a kasszák felé. 

- Most miért nézel így rám? – kérdezte Lucas, mikor barátnőm mögött kicsit lemaradva haladtunk.

- Én? Hogy nézek rád?

- Hát így. – mutatta meg, azonban nekem csak annyi jött le belőle, mintha hunyorgott volna.

- Én tuti nem néztem így. – mondtam fejemet rázva.

- Jó, de akkor is fura volt. – vigyorgott.

- Ha te mondod. – nevettem el magam, majd éreztem, hogy ezen a napon másodjára megyek neki valakinek. – Bocsánat. - motyogtam. 

- Te ebből sportot űzöl? – nevetett mellettem Lucas.

- Hahah, nagyon vicces.

- Csak meg kéne tanulnia normálisan közlekedni. – hallottam meg mellőlem a hangot. Reméltem, hogy csak félre ismertem és nem az a személy állt ott, akire gondoltam. Azonban ez a kívánságom nem teljesült sőt...

- Én is örülök, hogy látlak Emily. – mondtam gúnyosan, hisz épp az ellenkezőjét éreztem a szőke lány iránt. 

Emilyt egy szóval tudnám röviden jellemezni, de inkább nem teszem meg, mert az nem lenne valami szép. A lényeg, hogy el sem tudom képzelni, hogy lehettünk barátnők, vagyis lehet csak én gondoltam ilyen jónak kapcsolatunkat. Most már azt mondanám, hogy csak kihasznált, hisz végül körülbelül egy éve elérte azt, amit akart. Ugyan Austintól már ezerszer hallottam azt a bizonyos mondatot, hogy „Én nem akartam, ő tette meg, és olyan gyorsan, hogy reagálni sem tudtam jól rá.”

Azonban én sem vagyok vak, így láttam, amit láttam. Az biztos, hogy ha nagyon akart volna egyből, reflexből eltolta volna magától. 

***

- És most mit fogsz tenni? - kérdezte Alex, miközben a labdát folyamatosan egymásnak pattintva haladtunk a kosárpálya felé. 

- Fogalmam sincs. Majd Matty segít. - válaszoltam. 

- Az öcséd csak 6 éves. 

- Attól még tud segíteni tortát sütni. - dobtam vissza neki a labdát, ő pedig fejét csóválva kapta el azt. 

A terveim szerint cukrászdában szerettem volna megvenni az édességet a vacsora fénypontjaként, de mivel az zárva volt, így rám maradt ez a feladat. Ugyan az biztos, hogy nem lesz a legjobb, de ahogy mondani szokták: a szándék a lényeg.

Láttam Alexen, hogy jól szórakozik a tényen, hogy én sütni készülök valamit, azonban úgy csináltam, mintha észre se vettem volna. Hisz egyszer majd megunja...

- Szerinted Austin már itt van? – kérdeztem, mikor már a távolban láttam a kosárpályát.

- Nem tudom, biztos. – válaszolt vállát rántva Alex, azonban ekkor egy igen rossz érzés ment át rajtam. Csak pár másodperc kellett, hogy felfogjam, miért.

- Lizzy, miért nem mész be a fagyizóba, és veszel nekem egy csokisat? – nyomott hirtelen Alex kezembe egy marék pénzt, és szerintem még ő sem tudta, hogy ez pontosan mennyi is volt. Azonban én meg sem mozdultam, nem tudtam. A figyelem elterelése nem jött be...

***

- Csak ilyen színben találtam, ez jó? – jelent meg hirtelen Emily mellett valaki, amivel kizökkentett emlékeimből.

- Austin? – csak ennyit tudtam kinyögni, mikor megláttam azt a bizonyos személyt. Hangomra felkapta a fejét, majd mikor meglátott, zavarában hajába túrt.

- Öhm... Szia Lizzy. – szólalt meg, Emily pedig önelégülten vigyorgott mellette.

- Tökéletes lesz édes. – mondta, majd egy gyors puszit nyomott a mellette álló fiú arcára.

Én pedig teljesen lefagytam, azonban azt is észrevettem, hogy Austin is meglepődött Emily tettén. Láttam rajta, hogy szóra akarja nyitni a száját, de nem hagytam. Szó nélkül indultam meg a kijárat felé, azonban egy erős kéz megfogta karomat és visszahúzott.

- Nem nagyon érdekel. – mondtam, miközben leráztam magamról kezét.

- És te most csak így itt hagysz? – hallottam Emily hangját magam mögül.

- Sajnálom. - Austin halkan válaszolt neki, majd éreztem magamon pillantását. – Lizzy várj már! – kiáltott utánam.

- Tudod ezért tartottam meg magam körül a falat. Csakis ezért. – fordultam vissza hozzá hirtelen, amitől majdnem nekem jött, de csak majdnem. – És még egyszer mondom. Nem érdekel. Nem érdekelsz, menj vissza hozzá, tessék! – mondtam a megszokottnál kicsit hangosabban, és mérgemben már azt se tudtam mit csináljak, úgyhogy inkább csak kisiettem a boltból.

- Ti meg hova tűntetek? – lépett mellénk Sarah, azonban én nem figyeltem rá. Lucas pedig csöndben lépkedett mellettem.

Én csak fejemet rázva haladtam volna tovább, ha nem állít meg.

- Megverjem? – fordított maga felé Lucas hirtelen, mire én elmosolyodtam.

- Nem dehogy.

- Na, akkor elég a szomorkodásból, nem érdemli meg! – szólt rám. – Különben is, itt vagyok én! – mondta szemöldökét húzogatva, azonban végül elnevette magát.

- És ezt köszönöm neked. – mondtam még mindig mosolyogva, majd észrevettem, hogy barátnőm eltűnt mellőlünk.

- Hát ti igen gyorsak vagytok. – lépett mellénk hirtelen Sarah.

- Vagy, te vagy lassú. – szólaltunk meg egyszerre Lucas-al.

- Igazán kedvesek vagytok. – nézett egyszer rám, egyszer pedig a mellettem álló fiúra barátnőm.

Ekkor láttam meg, hogy Austin az ismert szőke lány nélkül hagyta el a boltot. Felhúzta fejére pulcsija kapucniját, majd elindult az ellenkező irányba, mint amerre mi voltunk. Én pedig rájöttem, hogy lehet saját magamnak okoztam ezt az egészet, de tudtam, hogy ha egyszer megtette, újra megfogja. Jobb is, hogy nem engedtem neki egyből. Még akkor is, ha hiányzik az ami régen volt, aki régen volt. Amikor még Mi voltunk és nem csak Austin Mahone és Elizabeth Bradley.