12. Rész:

Sziasztok! Bocsánat, hogy csak most hozom a 12. részt. Viszont mivel késtem vele, direkt hosszabbra írtam. Remélem tetszeni fog.

                                                                               Jó olvasást! :) 

Felelsz vagy mersz?

 Lizzy

A kibontott borítékkal a kezemben ültem a kanapén a nappaliban. Nem, még meg sem néztem mit rejt, vagyis... Azt tudtam mit rejt, de hogy pozitív vagy negatív dolgot írtak bele, már nem. Austin valahova elment öcsémmel, így kettesben maradtam Alexel. Amit egyáltalán nem bántam. 

- Mi az a kezedben? – ült le mellém hirtelen, ezzel engem kicsit megijesztve. Elmosolyodott, mikor közelebb húzódtam hozzá, és fejemet a vállára hajtottam.

- A levél, amiben az áll, hogy felvettek-e vagy nem. – motyogtam. Ahogy ezt kimondtam legjobb barátom kikapta a kezemből a borítékot, majd felállt és kihúzta belőle a félbehajtott A4-es lapot. – Nem akarom hallani sálálálálááá.  – fogtam be füleimet, miközben össze-vissza kezdtem énekelgetni. Még mindig nem álltam készen arra, hogy megtudjam mi áll benne. Alexen láttam, hogy gyorsan fut végig a sorokon, azonban arcáról semmit nem tudtam leolvasni. – Igen vagy nem? – kérdeztem szinte suttogva, ő pedig lassan nézett fel rám. Rántott egyet vállán, majd visszadugta a borítékba a papírt.

- Olvasd el és megtudod. – válaszolt a kérdésemre úgy, amire egyáltalán nem számítottam.

- Ne csináld ezt! – nyafogtam, és ekkor lépett be Austin két oldalán egy-egy gyerekkel, vagyis az öcsémmel és egy másik kissráccal, kinek nevét nem tudom.

- Mit ne csináljon? – kérdezte Matty vigyorogva.

- Drága nővéred nem meri elolvasni ezt a levelet. – emelte feljebb a borítékot kezében, hogy jelezze, arra gondol. Austin kérdőn nézett rám, majd Alexre.

Legjobb barátom odament hozzá, majd valamit súgott a fülébe. Biztos voltam abban, hogy elmondta neki. Austin csak elnevette magát, majd felém nyújtotta a borítékból újra kivett papírt.

- Szerintem ezt olvasd el. – mondta mosolyogva. Én vonakodva, de elvettem tőle a levelet, majd széthajtottam. Lassan kezdtem el olvasni. Csakis azt az egy mondatot kerestem, ami választ ad kérdésemre.

Austin

Lizzy látszólag gyorsan, de mégis igen lassan olvasta a levelet és biztos voltam abban, hogy nem is figyel arra, ami áll a levélben. Csupán csak a bizonyos mondatot kereste, amiben választ kap kérdésére. Ugye igazam van? Biztos, hogy igazam van...

Matty egy kicsit meghúzta kezemet, hogy jelezzen nekem. Kérdőn néztem rá, majd rájöttem mit szeretne.

- Mégis mi az? - suttogta fülembe, miután lehajoltam hozzá.

- Szerintem pár... – kezdtem bele a mondatba, de nem tudtam befejezni, mert Lizzy örömében sikított egyet. Én egyből felnéztem rá, ennek hallatán. Ő vigyorogva bámulta a kezében lévő lapot vagyis... Eddig.

Hirtelen ejtette el azt, ami így a szőnyegre hullott és egy halk hanggal jelezte, hogy mikor ért le. Mind eközben ő kapkodta tekintetét köztem és Alex között. Azonban Lizzy hirtelen rohant oda Alexhez, és megölelte őt. Nem is tudom...

Talán megfordult a fejemben az, hogy kicsit elgondolkodott előtte. Hogy talán még engem is megölelt volna. Talán... Mindig ez a talán, ami már az idegeimmel játszik...

Alex rám nézett Lizzy válla felett, én azonban inkább a két kissráccal foglalkoztam. Vagyis mentem beszélni Anne-vel, hátha velünk jöhet Dana is a vidámparkba este.

Lizzy

- És ez akkor hogyan is fog működni? – kérdezte Alex, miután leültünk egymás mellé a kanapéra.

- Hát... Túl sok mindent én sem tudok a World of Dance-ről de az biztos, hogy nagyon jó lesz. – mondtam vigyorogva. – Na, jó igazából...

- Mi az? – nézett rám kérdőn és én meg kénytelen voltam egyből elmondani az igazat.

- Valószínűleg már pár napon belül nekem mennem kell. – válaszoltam, nem túl pontosan először. – Messze, fogalmam sincs merre. Talán Miami, L.A., ki tudja, lehet más kontinensre is. – valahogy eltűnt a mosolyom a gondolatra, mivel igazából csak most döbbentem rá, mire is vállalkoztam.

- Hé, ezért most nehogy szomorú legyél. – mosolyodott el Alex, azonban láttam rajta, hogy ez a „milyen messze?” kérdés, őt is megfogta... – Biztos vagyok benne, hogy mindent meg tudunk oldani. – halvány mosoly jelent meg az én arcomon is, mikor ezt kimondta. Megnyugtatott, egyszerűen elhittem neki. Szorosan öleltem meg, miközben becsuktam a szemem és beszívtam illatát. A megszokott Alex illat. Próbáltam elraktározni az időkre, amikor sokáig nem fogunk találkozni.

- Ez egy nagy buli lesz. Táncolni fogsz minden nap és járod a világot. Kell ennél több? – fogalmam sem volt, hogyan tudja ilyen könnyen felfogni ezt az egészet...

- Őszintén? – néztem rá kérdőn. – Kell. – szinte suttogtam, és láttam rajta, hogy értette mire céloztam ezzel.

Ekkor Matty vigyorogva rohant be boldogan a nappaliba.

- Négyen megyünk, négyen megyünk. – kiáltozott, majd az ölembe ült. – Négyen megyünk vidámparkba, mit nem értetek ezen? – mondta nevetve, mikor mindketten csak néztünk rá, hogy mégis miről beszél.

- Ki a negyedik? – kérdeztem kíváncsian.

- Dana. – mondta vigyorogva, én pedig elnevettem magam azon, hogy mennyire boldog lett ettől.

***

Amikor kiderült, hogy négyen megyünk vidámparkba, örültem neki azonban... Ez nem is olyan egyszerű menet két gyerekkel együtt, amikor Mi ketten nem éppen a legjobb kapcsolatban vagyunk. Hisz van, mikor a két gyerek két különböző helyre szeretne menni. Ezt valahogy mi nehezen tudtuk megoldani…

- Én arra akarok felülni! – mutatott Matty egy fogalmam sincs mire. Komolyan... Nem tudom mi lehetett az.

- Először is... – néztem rá.

- Szeretnék. – motyogta izgatottan.

- Másodszor pedig meg kéne tudnom, hogy egyáltalán mi az.

- Kis hullámvasút. – szólalt meg mellettem Austin. – Vagyis inkább gyerek. – nézett a vidámparki játék felé. Követtem tekintetét és láttam, hogy csak Matty korúak voltak rajta.

- Rendben, de semmi szeleburdiság ott fent! – mutattam a számomra még mindig ijesztő hullámvasútra. – Mi addig itt megvárunk titeket. – mondtam egyszer Matty-re, egyszer Dana-ra nézve.

- Rendben! – válaszolták, és már be is álltak a gyerekekből álló sorba.

Én egy nagy sóhajjal indultam el a legközelebbi pad felé, majd mielőtt leültem volna kérdőn néztem Austinra, hogy ő nem jön-e. Egy halvány mosoly jelent meg arcán, és elindult felém. Én pedig akaratlanul is követtem szememmel mozdulatait. Ahogy sétál, majd megáll, és végül mellém ül.

- Gratulálok, hogy sikeresen felvettek, bármi is az. – mondta pár perc csönd után, és csak bámult maga elé.

- World of Dance. – felém pillantott, mikor megszólaltam. Kíváncsian fürkészte tekintetem. – Nem sok mindent tudok róla. A lényeg, hogy ez egy igen nagy és ismert rendezvény a táncvilágban. Csak a legjobbak kerülhetnek be, mármint úgy látszik, van pár kivétel, mert én nem tartozom a legjobbak közé. – mikor ezt kimondtam fejét rázva mosolyodott el. – Hé, szerintem így van és kész. – szóltam rá.

- Igen persze. – mondta, és egyre nagyobb mosoly volt arcán. A mosoly... Mindegy.

- Szóval, ahogy Alex fogalmazott ez egy „nagy buli” lesz. – mutattam az idézőjelet kezeimmel, miközben folytattam a magyarázást. – Tánc minden nap, és ki tudja, merre járok majd. Hisz ez attól függ, hol lesznek ilyen rendezvények, vagy talán háttértáncos felkérések.

- Tehát a világon bármerre vihetnek téged.

- Nem csak engem. – javítottam ki.

- Jó, de engem mások nem érdekelnek. – vágta rá egyből. Én pedig nem értettem. Most talán aggódni kezdett? Mégis miért aggódna, nem vagyok normális, hogy ilyenre gondolok. – Ugye azt tudod, hogy ez igen kemény lesz.

- Ennél már keményebb dolgokon is keresztülmentem, ezt már most tudom. – mondtam gúnyosan. Ő csak újra elvette rólam tekintetét, és a gyerek hullámvasút felé nézett. – Ott jönnek. – mutatott Mattyék felé, és felállt mellőlem. Én szó nélkül követtem őt, és nem értettem semmit. Vagyis de... Lehet miattam lett hirtelen ilyen, de legalább elmondta volna, hogy igazából mit gondol.

Miközben én csöndben mentem mögöttük, ők hárman előttem már meg is beszélték mire ülünk fel. Óriáskerék. Jó is lenne, ha nem lenne tériszonyom...

A sor nem volt hosszú, hisz már igen későre járt. Hamar beültünk egy kabinba, vagyis nyitott volt, de tetővel rendelkezett. Na, jó nekem kabin és kész...

Én igyekeztem nem a széléhez ülni, azonban mégis oda kerültem, Austin pedig mellém. Matty és Dana, pedig csak helyet foglaltak velünk szemben és néztek ránk.

- Felelsz vagy merszezzünk. – szólalt meg öcsém.

- Hogy mit? – néztem rá kérdőn.

- Felelsz vagy mersz. Nem ismered? – lepődtek meg mindketten.

- Ismerem. Inkább az a kérdés, hogy ti honnan ismeritek?

- Néha szoktunk ilyet játszani suliban. – válaszolt vállat rántva Dana. Austin elnevette magát azon, hogy ennyire kiakadtam. Viszont én nem tartottam ezt ilyen viccesnek. Már, mint nekem nem tetszett, hogy másodikban ilyet játszanak... Bár lehet, én vagyok már túl öreg. Na, jó. Ez még viccnek is rossz volt.

- Matty felelsz vagy mersz? – kérdezte Austin hirtelen, mire én próbáltam csúnyán nézni rá, hisz ahh… Látta, hogy nem támogatom ezt az ötletét öcsémnek.

- Merek. – válaszolt a kérdésre vigyorogva öcsém.

- Ki kell bírnod nevetés nélkül, ahogy megcsikizlek. – mondta el a feladatot Austin, mire öcsém csak nagy szemekkel nézett rám.

- Te akartál ilyet játszani. – nevettem el magam, hisz sejthettem volna, hogy Austin ennyivel le fogja tudni ezt a játékot...

Matty hangosan kacagott fel, mikor Austin csikizni kezdte, Dana pedig próbált segíteni barátján. Azonban nem járt sok sikerrel.

Pár perc múlva Austin visszaült mellém, öcsém pedig csak szúrós szemekkel nézett rá.

- Nem játszom veled több felelsz vagy merszet. – mondta, majd felém nézett. – Nem megyünk haza? – kérdezte egy ásítás kíséretével.

- Mint ahogy látod, innen nem nagyon tudunk hazaindulni. – hiba volt kinéznem, hogy milyen magasan lehetünk, mert megszédültem a látványtól. Austin ezt észrevehette, hisz megfogta a karomat.

- Jól vagy? – kérdezte halkan. Én csak bólintottam egyet.

- Csak kicsit magasan vagyunk. – motyogtam, miközben behunytam a szemem.

- Ne figyelj rá, eddig se volt semmi, míg az öcséddel foglalkoztál. – próbált megnyugtatni.

- Eléggé elfáradtak. – néztem Matty és Dana felé, akiknek pár perc is elég volt, hogy elaludjanak.

- Csodálod? – nézett rám kérdőn Austin. Csak fejemet ráztam válaszként.

- Mikor érünk már le?

- Nem tudom. – válaszolt vállat rántva, majd lenézett. Én már a gondolatra is behunytam a szemem, hogy most milyen magasról láthatja a lent lévő dolgokat. - Elvileg olyan fél óra, míg körbe ér. – mondta. - Vagy lehet kevesebb, nem tudom...

- És ezt csak úgy elfelejtették közölni mielőtt beszálltunk, hogy ilyen sok idő? – kérdeztem, és már tényleg nagyon zavart, hogy még mindig ilyen magasan voltunk.

- Gondolom nem nagyon szoktak tériszonyos emberek felszállni erre. – én csak fejemet ráztam megjegyzésére.

- Austin? – bámultam kifele. – Nem gondolod, hogy van valami nem megszokott történés itt? – kérdeztem, mikor rájöttem, hogy nem csak képzelődtem. Ő még mindig kérdőn nézett felém. – Mi nem haladunk. – motyogtam. Ekkor pedig ő is észrevette gondomat...